Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

az ajtaja. Morvái benézett. Nem látott senkit, de ahogy nézelődött, fülelt, a pincéből hallott csoszogó és motozó lépteket, szuszogást és egy halk szisszenést, mint amikor az ember leveszi száját a teli lopóról, és cuppamt közben. S a lépcsőn nehézkes léptek koppantak szabálytalan időközökben, egy pillanatra megszűntek, a felfelé igyekvő megpihent, újra felhangzottak, és a pincegádorban megjelent az öreg forradalmár feje. Kopott sapkával fedett, ráncos bőrű, cserzett barna fej volt. Ahogy az öreg forradalmár meglátta Morváit, szeme sarkában ezer finom ráncból legyező képződött, s ez jelezte, hogy Varga bácsi nevet örömében, de a szája nem húzódott mosolyra. Nem tudott már nevetni, ha örült; csak a szeme nevetett. — Hoľott isten, gyereík! Hazajöttél? — Jó napot, Varga bácsi! Van még bora? — Eléri még a lopó ... Jobb kezében hozta a lopót, alsó nyílását a mutatóujjával zárta el; barna foltos és helyenként penészes, eredetileg sárga lopó volt, szára erősen megbarnult a bortól. Varga bácsi kilépett a pincéből és megtántorodott. — Jó, hogy bejöttél, gyerek, legalább nem iszom magam. Manapság már alig tud az ember behívni valakit, néptelen a szőlőhegy, csak a rókák meg a nyulak csatangolják keresztül-kasul . .. — Tölteni készült, poharat keresett. A hajiokokban ritkán mosták a poharakat, mert nem volt víz. A vastag üvegpohár sárgásszürke volt, és piszkosnak látszott: a hajiokokban ilyenek a poharak. Az öregember óvatosan engedte, spriccelt a lopóból a bor, pezsegve habzott; nem tudott vigyázni vele, teliszaladt a pohár, és jócskán íkicsordult. Az öreg forradalmár rosszallóan motyogott: — Ejnye, öreg, ne pazarolj... minden cseppje aranyat ér, s te a földre öntözöd! ... Igyál, gyerek! Morva! felhajtotta, visszaadta a poharat, az öreg nem vette el, a kezében eresztette még egyszer tele. — Hajtsd fel, gyerek ... jókedved legyein! Morvái nem ellenkezett, tudta, hogy ki kell innia. — Így nem lesz elég szüretig ... 221.