Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

gedetten nézték őket a járókelők. Tehetetlenségükben olyan meddő gondolatokkal bíbelődtek, hogy képtelenség, ami velük történik, tiltakozni kellene ellene, de Széplaky kijelentette, hogy ő nem tiltakozik, az erőszak ellen nem lehet tiltakozni, tehetetlenségében fellobogott a nemzeti önérzete, ügy lett, mintha segíthetne önmagán, de nem akar, mert nem alázkodik meg senki előtt, tegyék tönkre, ha akarják, a magyarságáért /mindent elvisel. A lányuk azonban semmit sem akart elviselni, egyre sírt a fekete zongora meg a szobája után, sírt és félt, hogy hová mennék, mi tesz velük. Tizennyolc éves, sovány és fehér ibőrű volt Ethel, tüdőbajos szegény, meg is halt egy évre rá, betegeskedett egész életében, és a zongorát is azért szerette annyira, ment ha játszott rajta, elfelejtette, hogy beteg, és egészségesnek érezte imagát. De akkor még velük ment, hosszú oszlopban vonultak Ligetfalu felé, szlovák és orosz fegyveresek mentek mellettük, és kiabáltak rájuk, mert a fegyveresek ügy tudták, hogy ők felelősek a háborúért, de ők nem is sejtették a bűnüiket, és csodálkoztak, hogy miért kiabálnak a fegyveresek. És a járdáról is rájuk kiabáltak'az emberek: Hová, uraim?... Palesztinába tartanak, uraim? ... Talán éppen ezekben a pillanatokban dördültek utolsókat Berlin környékén a vörös csillagos tankok ágyúi a szabadságért, s a fasizmus tengerszem mélységű betonbunkerokba (bújt, és tehetetlenségében halálra marcangolta, benzinnel leöntötte és megégette önmagát, talán a Reichstag teiőtt már a levegőbe lövöldöztek örömükben a katonák, s ők egyre vonultak, és cipelték harminckilós batyujukat. S a járdákról, ahová ők nem léphettek fel, nézték őket az emberek, és továbbsiettek, s ők elmentek a Carltonszátlló mellett, a Redut előtt, egyenesen a Duna-partnak tartották, és ráfolytak a pontonhídra, melyet a Pozsonyt felszabadító haderő épített. A Duna akkor békésen folyt, olyan nyugodtan és barátságosan, ahogyan csak egy kedves és békeszerető folyó folyhat a háború utolsó napjaiban. A vár négy csonka tornya verőfényben ragyogott. A Duna-parti fák ágain duzzadtak a rügyek, vagy már megpattantak, és aipró zöld levélkéket szültek. Néhány későn 176.