Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

tett, tagadhatatlan érték volt, szerény és melengető. Ügy érezte, ez is az élete teljességéhez tartozik, mert az élet úgy teljes, ha semmi sem idegen ibenne, amit az ember tesz. Az ember él, meghatározott környezetben, adott valóságban; él, ahogy tud, s ez a tény összemossa jó és rossz határait. Lerázta a borítékot és betette egy könyvbe, hogy jól leragadjon. Kinézett az ablakon, és látta, hogy a télikertben Széplakyné jelenik meg, pongyolában, felcsavart hajjal; kenyérmorzsát szórt a igalamboknak. Feltűnően nyugtalannak látszott, néha az ablaka felé nézett, szája széle gyakrabban rándult grimaszba, mint máskor,, és nem beszélt a galambokhoz. Amikor meglátta őt az ablak mögött, intett, és .mintha habozott volna, aztán megindult a hátsó udvar felé. Morvái azt hitte, hogy az illemhelyre megy, de az öregasszony váratlanul bekopogott, és megjelent az ajtóban. — Szerkesztő úr? ... — Jó reggelt, asszonyom! A Nagyasszony suttogva beszélt, és Morvái csodálkozva figyelte, hogy milyen izgatott. — Hol van ő? — Kii hol van, asszonyom? — Az anyagbeszerző. — Elment... amikor reggel felébredtem, már nem volt a szobában. — Tudtam... — suttogta Széplakyné érthetetlen titokzatossággal —, tudtam, hogy így lesz ... Régen tudtam ... — Mit tudott, asszonyom? Az öregasszony hozzálépett, és megfogta a karját, erősen reszketett a keze. — Gonosz ember ... engem figyel! — Óvatosan körülnézett, és riadtan hallgatózott, majd egészen közel hajolt, úgy suttogta: — A rendőrség küldte rám, hogy megfigyeljen ... — Ugyan, asszonyom — hökkent meg Morvái, és nézte a reszkető öregasszonyt —, képzelődik. — Nem, nem ... ezt osak színleli. Tudom... Néha, ha 151.