Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

púk és átjárók alá, és Török Ilona már elveszítette minden akaratát. Vencel király lovas szobra mellett a zápor még vadabbul kezdett zuhogni, sűrű és nagy szemű volt, mintha csillogó, puha diók hullottak volna az égből. Sebesen zuhanva, bombaszőnyegiként értek az esőcseppek a lámpák fényébe, és szétfreccsentek a kockaköveken. Morvái szitkozódott, Török Ilona nem szólt, csak szorította a kezét, rábízta magát, és mindent tőle várt. Az eső és a rohanás kijózanította, de minden összekavarodott benne,, tehetetlennek érezte magát. Csak nézett, és a szemében riadt várakozás csillogott. Már a pályaudvar elé értek, a park fái alatt párás sötétség és langymeleg volt, a lombok között fénysugarak szűrődtek 'be a homályba, és tompa csillogással szórták teli a vizes padokat. Tócsák álltak, és patakok csorogtak az utakon... víz, mindenütt víz, a fákon, a füvön, a padokon. ,A kivilágított pályaudvar épülete mögött vonatfüttyök, zakatolás, robaj. A várócsarnok tornyán a villanyóra három órát mutatott. — Még egy óra, és vége az éjszákának... — A lány nem szólt. Arcán esőcseppek fénylettek, iszája mellett csiillogó erecskék folytak alá, színes kendője alatt homlokára tapadt a haj. Morvái szájon csókolta, és elkente arcán a vizet. Leültek egy árnyékban meghúzódó padra, nem törődtek a vízzel, úgysem menekülhetnek előle. Morvái magukra terítette az esőköpenyt, és a zápor meg a fákról lecsöpögő esőcseppek nagy zajjal paskolták azt. Morvainak keservében a padlásuk jutott eszébe, pléhfedelű házuk tetejét éppígy paskolják a nyári záporok. — Nem voltál még férfival? A lány hosszú hallgatás után válaszolt. — Nam voltam ... Megborzongott közben, és nem nézett rá, a földet és a folyó ereket nézte maga előtt. 'Morvái a kezét fogta, és ütőerén 'érezte a vére lüktetését, a szíve dobbanását, s ez a .ritmus az ő vére lüktetéséhez igazodott. Nagyszerű érzés volt, már nem .idegen és (közömbös számára Török Ilona, régen nem 'közömbös már, mert egy ritmusra száguld ereikben 102.