Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945

Szalatnai Rezső: Memorandum

lének. Az ilyen anyaországi szűk látókörű tisztviselőeske, akinek a kisebbségi sorsból hazatért magyar csak Beneš-magyar volt, természetesen elkezelte vagy túlkezelte az új kisebbségi kérdést, a szlovákot. A Csehszlovákiából hazatért magyar értelmiség kassai kongresszusán hiába tiltakozott ellene és követelte, hogy szlovák nemzetiségű községbe ne küldjenek anyás tisztviselőket, nem értek el semmit sem, Budapest süket volt a magyar valóság reális fejlődése előtt. De mégsem maradtak a hazatért felvidéki magyarok passzívak mindama kötelességeikkel szemben, amelyek magyarságukat és emberségüket jelentették. A hazatérésből gyors babérokat szövő Jaross Andor végzetes lépéssel szerette volna a felvidékieket a magyar politika szélsőségeibe vezetni, oda, ahová a végén csak Jaross maga s megtévedi nyájának töredéke jutott. Az első években valóban voltak Jarossnak hívei a visszacsatolt területen, de ezeket fokozatosan elvesztette, s a nyilas politika, a feltétlen németbarátság berkeibe már csak gyér sorok követték a vezért. Jaross így lassan elkótyavetyélte mindazt az erkölcsi, társadalmi energiát, szellemi ellenállóerőt, lendületet és bátorságot, amely a kisebbségi magyarság húszéves tapasztalataiból állott össze, s amit „felvidéki szelleme-ként 1938-ban oly várakozással üdvözölt az egész haladó magyarság. A felvidéki szellem hamar elpárolgott az üdvözletek és várakozások kulisszái mellől, s maradt az egyszerűbb elnevezés mindarra, amit átjött: „Beneš-magyarok" vagy az, hogy „kommunista banda", s az „anyás" társadalom Kassán vagy Komáromban, Érsekújváron vagy Rimaszombatban tüstént felhúzta az orrát, s nem egyesült. Parlamenti ülésen kapták meg a Beneš-magyarok elnevezést, s Mécs László röpiratként osztogatott versében szurkálta meg emiatt Sztranvavszkyt és a mögötte álló méltatlankodó, vaksi és tehetetlen uralkodó réteget. Mikor Kemény Gábor megírta a csehszlovákiai magyar irodalom történetét, melynek folytatását ígérték hangban, józanságban, emberségben és nemzeti szolgálatban Szvatkó Páltól kezdve a hazatért írók és kritikusok mind, ezt a címet adta a tanulmányának: így tűnt el egy gondolat! Valóban eltüntették a szlovákiai magyar gondolatot, fondorlatos módon, szerencsétlen politikai fogásokkal, egyenetlenkedéssel, hiúságok és pénzéhségek gyors kielégítésével és a vezető energiák tévútra húzásával. De egység nélkül, szétszórtságukban is, közös nevező nélkül, körülvéve árulókkal és denunciánsokkal, a hazatért magyarok híven megmaradtak a demokrácia, a keresztény humanizmus és a szocializmus híveinek. A legmakulátlanabb szellemek egyike, Simándy Pál írta le 1940-ben már nagyon világosan és tragikus érzéssel az igazságot: „Magyarok vagyunk, szocialisták vagyunk, de keresztények is. A szó európai és jézusi értelmében. A világnak pillanatnyilag semmi szüksége sincs ránk." (Felvidéki arany278