Vagyunk és leszünk – A szlovákiai magyarság társadalmi rajza 1918-1945
Duka Zólyomi Norbert: Szórványmagyarok
azután a bevándorlás még megnövelt. Más felfogás azt vitatja, hogy a honfoglalást követő időben az eredeti szláv lakosság teljesen kihalt, hézag támadt, és csak azután jöttek be az ún. fehérmorvák, a mai szlovákok ősei. A kérdés igen nehéz, annyival is inkább, mert vitatói rendszerint politikumot is belekevernek. Mint ilyen vitákban általában, az arany középút a leghelyesebb: megvolt a folytonosság, bár az akkori időknek megfelelően kis mértékben, és ez azután bevándorlással gyarapodott. A terület magyar lakosai elsősorban földbirtokosok és katonák voltak. A legrégibb magyar települési irány a gyepűkapuk felé húzódott, így pl. a Vág és Nyitra mentén. A magyar lakosság jelenlétét a legkülönbözőbb adatok bizonyítják (nyelvileg: helynevek, törzseknek a helynevekben megőrzött nevei, különböző nyelvi átalakulásoknak a helynevekben kimutatható nyomai - továbbá régészeti leletek, hadtörténeti adatok). A szlovák és magyar lakosság mellett itt-ott németek is laktak ebben a korban, leginkább csak egyének (Nyitrán Wiching német püspök és kísérete telepedett le, az egyik adat szerint Nagyszombatba 1238ban érkeztek német „vendégeknek": hospites. Ide tartoztak a bányavárosok bányászai is. Német népi tömbök legfeljebb a Szepességben voltak, ahol 1141-1161 között Ruttker, a szászok grófja több német községet alapított). A tatárjárástól kezdve a magyar népi lakosság állandóan fogyott. A véget nem érő háborúk, elsősorban a törökkel folytatott küzdelmek tizedelték meg, hiszen elsősorban az ő vállára nehezedett a harci tevékenység feladata. A másik nagy vérveszteséget a háborúkkal összefüggő gazdasági és egészségügyi leromlás okozta. A fogyást csak növelte, hogy utánpótlásról nemigen lehetett szó. Legfeljebb a déli peremekre érkezett itt-ott erősítés, viszont ezek az erősítések északabbra elhatolni már nem tudtak. Emellett jelentősebb magyar tömegek olvadtak bele a városi német lakosságba. Ez a magyarnak idegen életforma egyúttal - annak felvétele esetében - asszimilációt is jelentett. A XIII-XVII. századig terjedő időben a szlovák elem tartotta magát. A németség - elsősorban a városalapítások és a nagyarányú tatárjárás utáni betelepítések következtében - erősen megnőtt. A XVII. századtól kezdve a gazdasági viszonyok továbbra is romlottak, és sok magyar, társadalmi osztályt cserélve, szlovákká asszimilálódott. Az utánpótlás továbbra is hiányzott. Érdekes jelenség, hogy ebben a korban, éppen úgy, mint előbb is, a népi fejlődés bizonyos törvényszerű elkülönülést mutatott. Az a német vagy szlovák, aki nemességet nyert, földbirtokra tett szert, ezzel egyidejűleg - népi értelemben - magyarrá vált (pl. így történt ez a Görgey és Jékelfalussy családok esetében). Az a magyar vagy német, aki nemesi, földbirtokosi, illetve polgári helyzetéből kikerült, elszegényedett, gyakran szlovákká lett, mert ez a réteg képviselte a népi tömeget. Hasonlóképpen je244