Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])

Szlovenszkói magyar líra (Szalatnai Rezső bevezető tanulmánya)

tör lándzsát. Ha a iháború után nagyon hangoztatták a hagyománytalanságot, a maiak nagyon érzik az irodalmi tradíciót. Ez így van világszerte. A szlovenszkói magyar költészetben zárt egyéni világgal, de rangos művészeti igényességgel Vozári Dezső tűnt fel. Az ő költészete mutatja leginkább az imént vázolt folyamatot. Vozári költészete látszólag csekély hatású volt, valójában e költő szerepe olyan Szlovenszkón, mint Kosztolányi Dezsőé az új magyar irodalom nagy koncertjében: nevelő, forma-tartó, ízlésfejlesztő. Vozári merőben különbözik Győrytől és Mécstől is, nincs meg benne a kisebbségi sorstudatnak az a sajátos tartalma, mint Győryben, nincs vallási révülete, mint a neokatolikus poézishez programban oly teljesen csatlakozó Mécsnek, sem szocialista ipáthosza és gáttörő lendülete, mint Forbáthnak és Földesnek. Vozári tipikus városi költő, urbánus lény, a Horatius fajtájából való és hedonista is, mint a kétezeréves római poéta. Vozári költészete nem

1 vett részt sem a „generációs harcokban", sem a vidéki literáris kaszinók kultúraterjesztésében; éveken át kívülálló volt, holott néhány versből tudjuk, ihogy ez a költő mégis-mégis mennyire vallja és vállalja cinikus és lemondó beállítottsága ellenére is a szlovenszkói magyar küldetést. A Vozári-költészet nem program szerint járó, hanem emberi sorsszerűségek szerint tájékozódó: mélyszínű, finom stilizáltsággal feltűnő líra. Csak néhány költőről volt szó, külön is azokról, akik líránk legértékesebb képviselői s akik imár teljeset alkottak, önálló világfelfogást árultak el. Természetesen mellettük egész sora a lírikusoknak áll, köztük nem egy tehetséges, ígéretes költő és költőnő. Az olvasó bizonyára megtalálja e könyvben ezeket is, (hisz nemcsak kísérőjelenségekről van szó, hanem önálló ösvényeken járó írókról, akik tehát egy ilyen antológiába beletartoznak. Mindnyájan, ha elvi és ízlésbeli különbségek is feszülnek közöttük, lényegében híven képviselik ezt a magyar kisebbséget. Szlovenszkó a magyar históriának egyik leggazdagabb földje, a magyar irodalomnak egyik legnyugatibb érvényű alkotási területe volt. A táj, mely két-három nép fiainak nyújtott és nyújt ma is közös hazát és testvéri munkaközösséget, a mai magyar humanitásnak és humanizmusnak, e vállalnivaló, drága szent hagyománynak hites helye lesz. Költészetünk is erre mutat. A fiatal nemzedék már ebben a légkörben nevelődik. A lírai ige belénk ivakodik, vérünkké válik. Az, hogy demokratikus és (humanisztikus magyar hagyományokat megtartó és fejlesztő kisebbségi magyarok vagyunk, többek közt azt jelenti, hogy ezen a költészeten nevelődünk. Kérhet-e, várhat-e lírától bárjki többet? Pozsony, 1936 november. Szalatnai Rezső. 2 17