Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])

Szlovenszkói magyar líra (Szalatnai Rezső bevezető tanulmánya)

fáradás kísér minden nyomon. A személyeskedő, fahangú vitáktól megcsömörlött írók és olvasók visszahúzódtak s a porondon egy időre ismét a dilettánsok vették át a vezéri szerepet, ezúttal nagyobbára az ú. n. baloldali műkedvelők. Folyóirat, kristályosító erejű kritikai folyóirat nincs, a könyvkiadás meg-megakad, marad megint a politikai széthúzásokkal ékeskedő napisajtó. De mintha a szervezet most lassan, lassan erősödne s ismét új aktivitást ígérne, ezúttal megvesztegetően rendszeresebbet. A magyarság ki akarja használni minden lehetőségét a szellemi szervezésnek és alkotásnak. Egyesületeket alakít, országos jellegű szervezőmunkát indít; létrejön a Szemke, a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság, egyre sűrűbben alakulnak a közművelődési testületek, egyre melegebben hangzik fel a kisebbségi öncélúság parancsa. Ha a múltban, főleg az ifjúság révén, a magyar irodalom csak bizonyos képviselői jutottak el hozzánk igazi szerepre, most a teljes irodalom hömpölyög felénk s művészi tökély és igazságosztó mondanivaló egyaránt belénk rakódik. De a program elmondása, a bő ujságvita változatlanul tovább tart s bár poézis és próza egyre sűrűbb kötetekben sorakoznak fel előttünk, a must. a szlovenszkói magyar irodalom miustja még mindig nem forrt ki tiszta borrá. írónak lenni újra meg újra magányosságot jelent, tehát fokozott egyéni felelősséget is. Akik a fordulat óta elmentek innen, holott néhány éven át még itt voltak, megkóstolták az új sorsot s vállalták az írástudó szerepét: a kassai Márai Sándor, a losonci Komlós Aladár, a komáromi Zsolt Béla, a lévai Féja Géza, a költők, Budapesten fejezték ki magukat igazán. Egy költőre nézve nyilván a költővé érés környezete, a fejlődés ideje a meghatározó, nem annyira a születés helye. Azonban a Szlovenszkóról elszakadt új magyar írók hitelében, magatartásában, írói noetikájában elszakíthatatlanul ott van a gyökér, a föld gyökere, melyből sohse futottak fel humanizmust megtagadó elvek, Európát, a babitsi nagy hazát, csúfoló igék. Igen, ez a föld mindig olyan magyarságot árasztott, mely büszkén hordta magában az örök európai gondolatot. Lehet, hogy az említett írók a mi szűkös viszonyaink között nem fejlődtek volna ki arra a rangra, melyre Pesten tettek szert, de ha itt maradtak volna, határozottabb, szervesebb iramot adtak volna költészetünk és prózánk kifejlesztésének. A szlovenszkói írónak az ismétlés és a semmi közt kell gyakran választania. S így történik, hogy irodalmi évszakonként megismétlődik nálunk iprogram és forma egyaránt. Küzdünk a hálók, hurkok és ihorgonyok ellen s nézzék a költői vallomásokat, nem másért, csak a közösségért, a maradandóbb formáért, a megtisztító gondolatért, ami mindnyájunknak kell, mert megtart a sötét napok kháoszában. Lesz-e megújhodás s teljesebbé válik-e a magyar szellem élete ezen