Wallentínyi Samu (szerk.): Uj magyar líra 1919-1936. A szlovenszkói és kárpátaljai magyar költők lírai antológiája (Kassa. Karpatia, [1937])

Petneházy Ferenc - Dúdoló

PETNEHÄZY FERENC DÚDOLÓ Pajtásaim szívén a bánat rég keresztül hágott S a tudás árnya sírt korai csókjaik megett, Midőn én még egyre anyámnak hordtam a virágot S víg réten kószáltam, amíg az est be nem fedett. Türelmetlen, fojtó hevű, orv nyári éjszakákon Anyám őseimről mesélt intő mesét nekem. És virrasztott, nehogy tizennyolcéves ifjúságom Eltűnődjön a kert mögötti hívó éneken. Virágzó gesztenyénk hiába buzdított titokban, S üzenhettek fénytől megittasult leányszemek: Féltő szavak zsongtak körültem féltékeny rajokban S illat, leány elől sokáig védték szívemet. De aztán jött egy nyár; tizennyolc éven túl már zordabb És sürgetőbb kedvvel nógatnak tettre a nyarak. Arcomba - emlékszem - kergült szelek virágport szórtak S egy hajnalon anyám virágcsokra is elmaradt. Egy békés hajnalon, amikor halkuló szívemben A Petneházyak vére már-már nyugodni tért, Letűnt korok s terhelt ősök törvénye mozdult bennem S kibomló szárnyakkal indult a vágyam Editért. S bár olykor vágytam már a régi úrfi lenni ismét, Aki virágot hord s szívét riasztják bús mesék, Most is köszöntöm azt a halk hajnalt és áldom is még, Ha arcomon érzem Edit bolygó, félénk kezét. 134