Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Horváth László elbeszélése - Osztrava dala

Az ideiglenes, hengerelt utakat beborította a tegnapi sűrű eső nyoma. Áttetsző fényben csillogó ezüstös latyakba süllyedtek a csizmák, az utak mellett nagy garmadában sínek, kövek, oxigénpalackok, vasszerkezetek, kisebb-nagyobb kazánok vártak arra, hogy odakerüljenek, ahol szükség van rájuk. De mindenben rendszer volt. Minden fajta anyag külön, látni lehetett, számontartják a sorrendet, mikor mire lesz szükség. — Te Pista, itt nem babra megy a játék! — szólt oda bátyjához tréfásan, amikor már vagy jó tíz perce mentek a fölhalmozott gazdagság mellett. — Nem ám öcsém, úgy látom, az egész ország ide dolgozik! A 427-es előtt útjuk kettévált. István a „fehérkőművesek"hez kapott beosztást. Fehérkőműveseknek nevezték azokat, akik a nagyolvasztó belső tűzálló burkolatát építették. Géza felkapaszkodott a gázvezeték állványain. A részlegvezető kijelölte szakaszát, átadta a felszerelést. Megnézte, megvizsgálta a pisztolyt, megsimogatta, mint a katona a fegyverét. A hegesztőpisztoly hűséges jóbarátja volt. Ügy ismerte, mint a tenyerét. Megvizsgálta a hegesztési felületet, kipróbálta a lángot. A dombok felett szürkült már és alig észrevehetően, szerényen köszöntött be a reggel. Géza megkezdte a munkát. Pont3san, művészien, gyorsan dolgozott. Pisztolya sugara nyomán egymásután izzottak fel a körök, egymásután forrtak össze a hatalmas csőszakaszok. A hármas csővezeték vasgerendái alatt nyolc-tíz méter lehetett a mélység. A vezeték jóllakott kövér kígyóként kanyargott irdatlan hosszúságban és a végét elnyelte a homály. Később hűvös szél kerekedett, de Géza érezte, jól tart az öltöny, a steppelt, vízhatlan vászonnal védett munkaruha, amely mindenütt ott fehérlett az óriás vasszerelvényeken. Észre sem vette, úgy mult az idő. Amikor egy-egy kört elvégzett, végigsimította tenyerével, de csak úgy felületesen, mert úgyis tudta, nincs azon egy morzsányi érdes hullám. Az első körbe egy csillagot is edzett, hogy el ne felejtse, hol kezdte. — Megmutatjuk az elvtársaknak, hogyan hegesztenek nálunk a Duna mentén, — gondolta magában a szakember büszkeségével és makacsul, komáromi ütemmel ment egyre tovább. Tíz óra lehetett, amikor felvágta homlokára a pajzsot, kezével dörzsölgetve kiegyenesítette a derekát. Megcsendesítette egy kissé a lángot és körülnézett. A nagyolvasztót nézte meg először, amelyet különleges toronyrudak etettek, mint ahogy a gólya eteti a kicsinyeket. A nagyolvasztó olyan volt, mint az 59