Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Mikus Sándor elbeszélései - Két nagy temetés és az emberek

új emberei, hogy mennyire megváltozott a viszonyuk a családhoz, a faluhoz, az államhoz, az egész világhoz, egyszerre csapásnak érezték Sztálin halálát. A faluban a falu embereivel együtt hallgattam a temetést a rádión keresztül, együtt vettem részt velük gyászünnepségükön. A kultúrteremben jelképes ravatalt állítottak fel Sztálin mellszobrával. Előtte való napon különös gonddal szereltek be rádiót ebbe a terembe. Reggel nyolc órára az egész falu összegyűlt. Ahogy jöttek, csöndesen köszöngettek egymásnak s leültek. Halkan beszélgettek s csak időnként lehetett hallani egykét köhintést. Megható volt látni a tisztesen feketébe öltözött öreg parasztokat, öregasszonyokat. Ilyen tisztességgel csak vagy esküvőre, vagy temetésre mennek a falusi öregek. Azzal a méltósággal, ahogy a lócákon ültek és hallgattak ezek a bölcs Öreg parasztok, csak egyszer-kétszer találkoztam életemben. Vájjon mit érezhettek nagy hallgatásukban, csendes, óvatos meghatottságukban? Hiszen annyi mindent megéltek, annyiszor feszítették meg az erejüket és annyiszor csalódtak, annyi oldalról kapták a pofonokat életükben, hogy egy körükön kívüi álló haláleset nem mozdította volna meg, nem öltöztette volna ünnepi feketébe őket. Nem egyszerű haláleset volt számukra Sztálin elhúnyta. Viselkedésükön meglátszott, hogy történelmi jelentőségben áll előttük a halál, ami az egész világot megrázta. A temetés óráiban az öregek, akik már csak otthon üldögélnek, feketébe öltözve mentek el a gyászünnepségre, a fiatalabbak meg — az állami birtok és a szövetkezet dolgozói — a földekről jöttek be, hogy egy se hiányozzon közülük, hogy egyikük életéből se hiányozzanak azok a megrázó percek, amikor Sztálin koporsóját vállukra emelik leghűségesebb munkatársai. Az öregasszonyok könnyeztek, az öreg parasztok meg hallgattak lehajtott fejjel. Kiborotváltan, fehér ingben, fekete ruhában ültek és hallgatták a rádió gyászzenéjét. Egy csomó ősz, vagy deresedő fej, egy csomó ölbetett kérges parasztkéz, egy csomó tiszta parasztszem, egy csomó keserű élettapasztalat ült a nagy ravatal előtt s elgondolkodva hallgatta a rádió- ' ból kiszűrődő gyászzenét és a búcsúbeszédeket. Egy fiatal asszonyka, akinek két év körüli karon ülő kisgyereke elkezdett sírni, ijedt, szinte bocsánatkérő piros arccal futott ki gyermekével, hogy ne zavarja vele az ünnepséget s megható volt, ahogy kint az ablak előtt beszélt hozzá: — Kisfiam, nem szabad sírni, csöndben légy. Sztálin bácsit temetik most. Ilyenkor csöndben kell lenni, tudod-e? 31