Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Mikus Sándor elbeszélései - Két nagy temetés és az emberek

megtestesítői jelentek meg előttem. Ezeknek az óriásra nőtt parasztalakoknak rajzában véltem felfedezni a parasztsorsnak azt a kis töredékét is, ami gyermekkori élményeimből sugárzik felém. Falum és környékének parasztsága nagyon hasonlít Szabó Pál „Lakodalcm-keresztelő-böleső"-jének parasztjaihoz. Még a sajátjukon dolgozó falumbeli kisemberek is a kapitalista paraszti életforma legmélyére züllesztve éltek; dolgozni inkább csak elkeseredettségből dolgoztak, s földjeiken úgy siettek, kapkodtak, mintha attól a sejtelmes gondolattól űzve dolgoztak volna, hogy a bizonytalan holnap elragadja tőlük a földet, vagy őket a földtől. Emlékezetemben kitörűlhetetlenül él egy kép. Egy forró júliusi napon holtan hoztak haza a határból egy párholdas kisparasztot. Sokatküzdött, szívós öregember volt. Azt mondták, hogy a határban találtak rá a tarlón, gutaütés érte s nem akarta kiengedni a kezéből a búzakévét. A szegény öreg, aki még az utolsó rángásaival is a földhöz tapadt, ott feküdt a búzahordó hosszúszekéren, porosan és pirosan. A fél falu összeszaladt és őszintén sopánkodott, szörnyülködött a kocsi körül. A tömegből valaki felkiáltott: — Jaj, Margitunk! Kimehettél volna vele, ha ott vagy, akkor talán nem esett volna meg vele ez! A halott ember felesége végtelenül elkínzottan nézett a hang felé, a ki nem mondott fájdalom tébolyultságával. A többiek meg csitították a közbeszólót: — Hallgas már! Éppen most kell ilyet mondani!? Nem a hirtelen halál volt szörnyű, hanem a szociális tragédia nagysága. A bizonytalan kenyérért utolsókig való harc, n forrón tűző nap, a társadalommal és a természettel szemben tehetetlen kisparaszt hiábavaló küzdelme. Előttem hasadt fel egy tehetetlen átokkal a végsőkig gyötrött paraszt minden keserűsége is ezerkilencszáznegyvennégy októberében, amikor a legsötétebb mélységbe rúgta az országot a fasizmus és rosszemlékű kormánya. A szitáló őszi esőbea egy parasztember a falumban ijedten szaladt ki a kapuja elé. Könnyekkel küzdve nézett a gyorsan távolodó német kocsik után. Utolsó kis szénáját pakolták fel s a lovait kocsijuk saroglyájához kötötték. Tétován nézett szét a tanácstalanul álló szomszédok között, szemében furcsa riadtság ült s valamit motyogott, hogy: „Hát lehet ezt? ... Emberek!... valamit csináljanak ..." — aztán keservesen, elcsukló hangon elkiáltotta magát, öklét a szaladó kocsik után rázva: — Hogy az úristen szakassza rájuk az eget! S megtörten 29