Új hajtások. Fiatal szlovákiai magyar írók és költők antológiája (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1953)

Szőke József novellája - Két darabka száraz kenyér

és ő mesélt nekik. Amikor beléptünk, a mese fonala megszakadt. A kis Jancsi bosszúsan nézett rám, de aztán nem zavartatta magát. — Tessék már mondani, hogyan menekült meg aztán? — fordult kíváncsiságtól csillogó szemekkel az elmosolyodó nagyapóhoz. — Szóval ott hagytam el, hogy a kozák már a nyomomban volt, ott nyergelt pár méterre tőlem kivont karddal, amikor a lovam megbokrosodott és supsz! már lenn is voltam. Abban a pillanatban ott termett a kozák és kardja lesújtott... — Már megint butaságokat beszél! — szólt közbe barátom édesanyja, aki úgy látszik, az öreg lánya lehetett, mert „nagyon felvágták neki is a nyelvét". Az öreg hümmögött, hápogott és zavarában a bajuszát törülgette. — Hát iszen jó! — szólalt meg halkan. — Nem muszáj elhinni. De a három gyerek védelmébe vette a öreget. — Ugyan anyus! Mindig meg tetszenek zavarni nagyapát, — szólt durcásan Marika, aztán ismét kérlelni kezdék nagyapát. De az öreg hallgatott. A gyerekek azonban nem hagyták nyugton, amíg ismét meg nem szólalt. — Hát szóval, amikor leestem, éppen ütésre emelte karját a kozák. — No és? — szólalt meg önkéntelenül Jancsi. — A levegőbe sújtott, — mondta az öreg mosolyogva, nyugodtan. — Azt már nem hiszem, — szólalt meg hitetlenül Marika. — A tanítónéni azt mondta nekünk, hogy a kozákok sohasem tévesztik el az ütést, hogy ők bánnak a világon a legjobban a karddal. — Hát, én se mondom, hogy rosszul forgatják a kardot, de akkor mégis a levegőbe sújtott. — Hogyan? — Ej, lári-fári! Hát egyszerűen úgy, hogy a lovam éppen egy nagy folyó partján bokrosodott meg és én supsz, a vízbe estem. Azt hittem, hogy menten ott pusztulok, de szerencsére legénykoromban jó úszó voltam. Nagy volt a folyó, de azért átevickéltem rajta. A másik parton meg már a mieink voltak. — Hát a kozák? — vágott közbe Marika. — A kozák ... a kozák, az ott maradt a parton. — No és nem úszott nagyapa után? 142