Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Szvatkó Pál: Szlovenszkói városok

századokban annyira sokrétű volt, hogy a városok másmás szokásokat vettek fel és egymást nem igen ismerték. Hiányzott közös tudatuk. A háború előtt a pozsonyi embernek fogalma sem volt a kassairól, a trencséni polgárnak Huszt népéről. Néha találkoztak Pesten s ekkor igyekeztek pestiesek lenni, de városaikat soha sem keresték fel, vasúti összeköttetés sem létezett közöttük a főváros érintése nélkül. A közös vonást legfeljebb egy bizonyos „pestiesség" jelentette bennünk, a közös beszédtéma, a pesti zűr. A hely, ahonnét származtak, vasútállomásnak számitott, ahol átszállni kell és rövid ideig tartózkodni a születés és a Pestre való beérkezés között. így volt az urbanitást jelentő középosztálynál, a köznép és a kispolgárság személytelenül élt lent a mélyben, épp úgy, mint a város szempontjából exkluzivan élt fent a gőgös magasokban a zsentri, ha megmaradt kúriája, esetleg birtoka és sárga fogata, amivel nagy lódobogás és kerékzörgés közben szép tavaszi délelőttökön végigkocogott a vidéki főuccák rázó macskakövein és elnézett az emberek feje fölött. A közös a szlovenszkói városokban a nyolcvanas évek óta csak a keletkező pestiesség volt, gyenge máz, amely meglehetősen lekopott a háború után, ha nem is tünt el végérvényesen. A szlovenszkói városok rendszerint csak nyersanyagot szállitottak Pestre. Néha megtörtént, hogy a kifinomult városi emberműszer nyersfeldolgozása pesti módra már a vidéken megkezdődött, de máskülönben e városok személytelen életet éltek. Nem véletlen, hogy a fejlődéssel számoló MÁV sok vidéki központ mellé túlnagy pályaudvart épített s a városok lakói a szárazföldi Máriuszok nosztalgiájával jártak ki este a vasútra a gyorshoz elvágyódni: a háborúelőtti magyar polgárok nem érez27