Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek, Kassa, Érsekújvár, Eperjes, Losonc, Lőcse (Bratislava. Tátra, 1938)

Szalatnai Rezső: Lőcse

Nincs rá példa, hogy egy ősi urbánus lakosság így kivonuljon a maga fészkéből. Mert itt alig beszélhetünk erőszakos beolvasztásról, hisz ott az 1910-es példa, az ancien régim fénykorából. A környék, Lőcse közvetlen környéke teljesen szláv falvakból áll, sőt ruszinok is laknak észak felé. S ez nem véletlen, ez ma a Szepességben szabály. A 9 legjelentősebb szepesi városban 1910-ben pont 10 ezer magyart számoltak össze, ám 1930-ban már csak 1405 volt belőlük. Ilyenkor nyaranként a lőcsei sétatéren is megjelennek a magyarországiak, akik elvándoroltak innen s gyerekestül sütkéreznek a fák alatt, melyeket a Lőcsén állomásozó Wasa-ezred tisztjei ültettek el egykor urbánus lelkületű kapitányuk, Wildburg Ármin kezdeményezésére. Itt állt a lőcsei Faragó József műve: a honvédszobor is, ma csak az alapzat felirata beszél róla s némi részvéttel a tetején növő piros virágok. Él itt egy nyugdíjas szelíd lelkész, akinek nyaranként nagy öröme van, mert találkozik a gyermekeivel; az egyik mérnök, kettő orvos, egy tisztviselő, leánya pedig iparművésznő. Azt hiszem, a gyermekek ilyenkor mégis némi bűntudatot éreznek. Itt kellett volna maradnunk — ezt mondja minden kő lépten-nyomon s mi már tudjuk, mennyire itt maradhattak volna valóban. Egy kedves bácsi azt mondja nekem, ő már csak legszívesebben a temetőbe megy sétálni, mert ott több ismerőse van, mint az uccán. Igaza van, a temető, főleg a lutheránus, kisebb mértékben a katholikus is, szervesen hozzátartozik a Körtérhez és a belváros régi uccáihoz, mint az első könyvsor mögött gubbasztó második sor, melyből csak valami aranyozás látható, annyi, amennyi egy névnek elegendő. A nyugdíjasok örökké őszi napfénye simogatja a 249