Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az ingóságok menekítése

Felkapaszkodtam rá, a lábamat áttettem, a másik oldalra leereszkedtem. Mentem a cselédházhoz. Megkocogtattam az ablakot. Sándor felpattant. Magára kapkodta a ruháját és gyorsan befogtuk a lovakat a nagy gumikerekű társzekérbe. A holmikat minden baj nélkül felpakoltuk. Segített az én német szolgatársam, Franto is. A legnagyobb csendben dolgoztunk, nehogy észrevegyenek. Szerencsésen kijutottunk az udvarról és megindultunk az állomás felé. A gumikerekű szekér nem zörgött, csak a lovak patája kocogott a kövezeten. A régi temető mellett jártunk, amikor megláttuk, hogy velünk szemben a járdán jön két csendőr. Megrémültem, mi lesz, ha megállítanak, és kiderül, hogy magyarok vagyunk. Ránk néztek, nem szóltak, tovább ballagtak. A megrendelt vagon ott volt a rakodó mellett. Oda álltunk közel a szekérrel. Bementem az állomásra és megkerestem a raktárnokot. Kértem egy talicskát és amilyen gyorsan csak lehetett, a bútorokat, a ládákat betologtuk a vagonba. Behúztam az ajtaját, a vasutas meg rátette a plombát. Hála Istennek, most már biztonságban vannak az ingóságaink. Utaznak a család után. Sándor a szekérrel visszament. Én pedig az állomás mellett egy szép fenyves parkban meghúzódtam egy fa mögött. Onnan lestem, mi lesz a vagonommal. Nem sok idő múlva pöfékelve jött 93