Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

A családom szöktetése

várták így a levelet remegve, mint ahogy most mi. Ez is háború, a mi kis háborúnk. Szegény édesanyám az előőrs. A harcvonalba küldtem. Vajon mi van vele? Megíratta a levélben, hogy elfoglalta a kis szobát. Amikor délután Rejdovjánék hazamentek, ő már bent ült, és közölte velük, hogy ott is marad. Kitört a botrány, de őt nem bántották. A Rejdovján család tagjai egymást szidták, veszekedtek, hogy minek kellett nekik odaköltözni. Az eredmény az lett, hogy a Rejdovján fia a feleségével otthagyta a házunkat és visszament Telgártra, a saját falujába. Az első csatát megnyertük. Az otthonunk kis szögletét visszafoglaltuk. Ez a mi harcunk legnagyobb eredménye eddig. Eltelt pár hét és én csendesen előkészítettem a feleségem és a két gyermekem menekítését is. Azután már csak arra vártam, hogy a gazda, Prásek ne legyen otthon, de a tehéngondozó cseléd se. Az a nap is elérkezett. Egy táskába becsomagoltuk a legszükségesebb holmikat. A feleségem és a két gyerek köznapi ruhában, mint ahogy szoktak lenni, szépen kimentek a kapun. Nem volt a kezükben semmi, mintha sétálnának egy kicsit a városban. Mentek egyenesen az állomásra. Én egy kis idő múlva a pakkot a biciklimre tettem és karikáztam utánuk. Egyszerre érkeztünk. Megvettem a jegyet, és őket is, mint édesanyámat, feltettem a gyorsvonatra. A kalauzt megkér89