Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Életünk Protivínben

megyek, nem jelenti a csendőrségnek, de van egy kikötése, szerezzek magam helyett egy másik embert, mert neki nagy szüksége van még egy munkásra. Figyelmeztetett, a hatóság akkor is megtudja, hogy lelépek, ha ő hallgat rólam. A menekülésben ne reménykedjek. Ennek ellenére a szabadulásom kapuja egy kis résnyire megnyílt. De még sok szenvedésbe telt, amíg sarkig kitárult. Vasárnaponként mise után a városi és a környékbeli magyarok a templom előtti téren mindig megálltak egy kis beszélgetésre. Ez volt az egyetlen alkalom egymás tájékoztatására, ügyeink megbeszélésére. A következő vasárnap elmondtam, hogy volna egy hely az én gazdámnál. Jónai Ferenc boldogan kapott a lehetőségen. A városhoz hat kilométerre egy tanyán dolgozik a feleségével. A gazda nem jól bánik velük. Örülnének, ha más gazdához kerülhetnének. No, ez nekem kapóra jön a tervem megvalósításához. És segítenék Jónai Ferencéken is. De én sem nekik, sem másnak nem árultam el a szándékomat. Egyedül Franto, az én német sorstársam tudta a tervemet. Nélküle nem sikerült volna a szökés. Mindennap, amikor együtt mentünk a zöldtakarmányért a mezőre, a vasút mellett haladtunk el. Ha fütyült a vonat, mondtam Frantónak: - Figyeljed, nekem fütyül a vonat! Engem hív! Aztán már ő is kiáltotta: - Fütyül a vonat! És bizakodva mosolyogtunk. 87