Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba
Életünk Protivínben
Még sok mindenről tudnék beszélni. Esténként el-eltűnődtem, hogyan lehetne nekünk magyaroknak jobban gazdálkodni, mert úgy látom, sok mindenben hátrább vagyunk a cseheknél. A gépesítésben különösképpen. De most egyelőre nagyobb gondom van. Az álmodozásból vissza kell térni a jelenbe. Amikor a krumpliültetést befejeztük, Kropáček közölte velem, hogy nincs szükség tovább bikagondozásra. Nem kérdeztem, hogy miért. Itt nekünk szavunk nincs. A cseléd nem kérdez. Teszi, amit mondanak neki. Még gondolkoznia se nagyon kell. Tudomásul vettem, hogy más gazdám lesz. Az új gazdámat Režábek Alojznak hívták. A háza közel volt a miénkhez, azaz a Prásekéhez. Nagy háza volt, hatalmas gazdasági udvarral, körben magas kőfallal. Az udvarban a ház végében állt a csűr, mellette a tehénistálló, a sertésól, a tyúkól és külön istállóban a lovak. Amikor én Režábekhez beálltam, ott volt már két férficseléd. Az egyik cseh, a másik német származású volt. Mindkettőnek Franto volt a neve. Az idősebb az állatokat gondozta, a fiatalabb kis alacsony vézna emberke a határbeli munkát végezte. Őt mali, azaz kis Frantónak nevezték, hogy a másik Frantótól megkülönböztessék. Nekem vele kellett dolgoznom. Magyar a némettel. A sors jól akarta így. Az új gazdám csak névlegesen volt gazda. Agglegény volt, alig lehetett otthon látni. A gazdálkodással nemigen törődött. Az anyja volt a 84