Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Életünk Protivínben

ijedtében annyira megrémült, hogy nyomban sírásra állt a szája. El ne menjek ezzel a nővel, tört ki belőle a féltés. Ne hagyjam ott őket, mert nem éli túl. Maradjak ott velük. A disznóólban is boldogok vagyunk, ha együtt van a család. így azután nem mozdultunk Protivínből. De az elhatározásunk még erősebb lett. Hazamegyünk a falunkba. Most már minden áron, történjék bármi, de hazamegyünk. Ez a gondolat éltetett bennünket napról napra. A protivíni templom fakeresztje meg adott hozzá türelmet, hogy ne csüggedjünk el. A feleségem fejte tovább a Prásek teheneit, én pedig gondoztam a város bikáját. A gazda bevont bennünket egyéb munkákba is. Elmondom a disznóölést. Prásek a feleségemet elhívta, hogy a konyhán segítsen. Ez nem volt igazi disznóvágás, mint nálunk otthon Lévárton. Az állat húsát bekonzerválták. Először láttam házi konzerválógépet. Egyszerű szerszám volt. A pléhdobozokra ráhúzta a tetőt és kész is volt. Azután nagy üstben főzték a dobozokat. Úgy, mint az asszonyok a befőttes üvegeket, jól kidunsztolták. Ezzel a művelet befejeződött. A disznótoros lakoma az állat fejéből készült. A fejet egy nagy üstben megfőzték. A csontról leválasztották és ünnepi ételként az asztalra tették. Előtte valamilyen daralevesféle volt. Megkínáltak bennünket is, de csak udvariasságból ettünk egypár kanállal. A földművelésben is sok minden másképpen volt, mint a magyaroknál a Turóc-völgy ben. Pél81