Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Terepszemlén otthon

lévárti templom tornyát, a szívem a torkomban dobogott. Látszólag béke és nyugalom volt. A Turóc patak csendesen folydogált. A fű már kihajtott, a ragyogó tavaszi napsütésben az egész mező sárgállott a pitypangtól, mintha aratásra várna. A falum elején, Tornaija felől, Nepomuki Szent János szobra áll egy kis bolthajtásos építményben. Lehajtott fejjel nézett ki ránk. Bene Pali meg én egyszerre vettük le a kalapunkat. Az én portám a falu másik végén van. Minden udvarra betekintünk. Vajon, kihez menjek? Csak én maradok itt. Bene Pali dereski, ő megy tovább. A házamhoz hiába megyek. Ki tudja, ki lakik benne. Eszembe jutott, legjobb lesz, ha Margit komámasszonyékhoz megyek. Az ura kivándorolt Amerikába. Már régóta készül hazajönni. Az utazást a háború megakadályozta, most meg ilyen helyzetben kár lenne otthagyni Amerikát. Az lesz a legjobb, ha a komaasszony utánamegy. Neki egészen más a helyzete. Az amerikai követségen ezt eligazítják neki. Majd jön velünk Prágába és elviszem a követségre. Mindezt a késő éjszakába nyúló beszélgetés során tárgyaltuk meg. Volt nagy öröm, amikor a komaasszony meglátott. Jöttek aztán oda sokan a faluból, akiket nem hurcoltak el. Mindent el kellett mondanom töviről hegyire, a kezdettől mostanáig. De engem meg az érdekelt, hogy mi van otthon. Az első hír a remény híre volt. Megszűnt a kitelepítés, az elhurcolás. Utánunk már több csalá60