Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Újra otthon

megláttak, csak annyit mondtak, hogy no, itt a gazda. Jött azután a szolgabíró, az erdész és még sok hivatalnok ember, de még magyar tanító is. Magyarul nem taníthat, valamiből meg kell élni. Más munka nincs, csak kőtörés és földhányás. Csákány, kalapács, ásó és lapát nem ilyen kezekbe való. Ezeknek a szerencsétleneknek már az első napon tele lett a tenyere hólyaggal. Fabarakkokban volt a szállásunk. A Burdapatakban tisztálkodtunk, úgy-ahogy, egy váltás ingem volt, az izzadságtól szinte lerohadt rólam a hónap végére, pedig minden este kilögyböltem a patak vizében. A reggelit és a vacsorát a sajátunkat tarisznyából fogyasztottuk. Ebédre főtt ételt kaptunk. De olyan rosszul készítették, hogy szinte ehetetlen volt. Egyre fogytam, soványodtam. Éreztem, hogy fokozatosan gyengülök. Ezen a vidéken korán érkezik a hideg, a kinti munka megáll. így azután az útépítő munkám befejeződött. Otthon, amíg távol voltam, a családom a szlovákjaimmal összebékült. Azok is szerencsétlen szegények. Nem tehettek arról, hogy őket a mi házunkba tették. A két kisebb lányka mindig ott téblábolt a feleségem körül a konyhában. Már magyarul beszéltek, mintha magyarnak születtek volna. Egy tető alatt éltünk, magyarok és szlovákok. 118