Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az énszökésem,elfogásom és megmenekülésem

többen üldögéltek a fal melletti padon. A helyiség közepén megállítanak. A fiatal csendőr bemegy a szemközti ajtón. Otthagy az öreggel. Ez jóakaratú hozzám. El akart engedtetni. Mondom neki, hogy vécére kell mennem. Intett, hogy mehetek. Rá­mutatott egy ajtóra. Bementem. Ő kint várako­zott. Gyorsan lehúztam a csizmámat. A bélését fel­vágtam. A megtakarított pénzemet oda bedug­tam. A csizmát visszarántottam. A láncot meg­húztam, a késemet meg a vécé víztartályába dobtam. No, ez sikerült. A pénzem biztonságos helyen van. Az összes pénzem megvolt, amit az elhurcolás előtt az eladásokból gyűjtöttem. Az új életet ezzel akarom kezdeni. Az előtérben már ott várt a magyar-szlovák csendőr. Mehetünk a parancsnokhoz. Ő elöl, én utána, mögöttem az öreg. Ez hallgat, a fiatal mondja a bűnömet. Elszöktem a helyemről. En­gedélyem nincs. Ki tudja, mit csináltam. Bűnöző is lehetek. Szólni akartam, de a főnök rám mor­dult, fogjam be a számat, aztán kiadta a parancsot, hogy motozzanak meg. A kezemet feltartottam. A buzgó csendőr a zsebeimet átkutatta. Kivett mindent és lerakta egy székre. Bicskámat, fésűmet, pénztárcámat és a zsebkendőmet. Édes Istenem, milyen szerencse, hogy a pénzemet eldugtam. Hogyhogy nincs pénzem? - dühöngött a pa­rancsnok. Mondtam, hogy a jegyem megvan, egyébre nincs szükségem, otthon vár a családom. 107

Next

/
Thumbnails
Contents