Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az énszökésem,elfogásom és megmenekülésem

Az indulás előtti nap éjszakáján megint nem tudtam elaludni. De nem is mertem volna. Nem volt ébresztőórám. Csak a toronyóra jelezte nekem az idő múlását. A prágai gyorsvonat hajnali négy órakor érkezik a protivíni állomásra. Amikor az óra hármat ütött, indultam. Négy előtt tíz perccel az ablaknál álltam a jegypénztár előtt, és kértem a jegyet. A nő az ablak mögött rám nézett, azt mondta, hogy egy pillanat. Bezárta a kis nyílást, gyorsan felállt és kiment. Hallom, amint kiált: policajt! Kereste a vasúti rendőrt. Édes Istenem, megint bajban vagyok. Felkaptam a pakkomat, szaladtam ki az utcára, onnan be a parkba, ahol már eltakartak a fenyőfácskák. Amilyen gyorsan csak tudtam, szedtem a lábamat és menekültem kifelé a városból. Csakhamar elértem a bori erdőt. Az erdőben megtaláltam azt aszekérutat, amelyen Borból járnak be a városba. Ott lakott három dereski magyar család. Vicén Ignácék, Galo Rudiék és Stolár Andrásék. Úgy gondoltam, valamelyik családnál ma meghúzódom. Holnap továbbmegyek, de már nem vissza Protivínbe, hanem a következő állomásra, Strakonicére. Ott nem áll meg a gyors. Nem baj, legalább nem lesz feltűnő. Jegyet is csak Prágáig váltok. így tervezgetve bandukoltam az erdei úton. Hallottam, ahogy a síneken elrobogott az én vo102