Ujváry Zoltán: Szülőföldön hontalanul – Magyarok deportálása Csehországba

Az én falum

ták a földre. Hosszú évekig megalázva feküdt a városháza udvarán a mi nagy költőnk, aki a szlovákokért is szenvedett a szabadságharcban. Most még az emlékét is eltiporják. Hányszor jut eszembe, amit az iskolában tanultunk: „ pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve, széthull nemzetünk". Nincs itt kegyelem senkinek. Petőfinek sem, Kossuthnak sem. Petőfi emléktábláját barbár kezek csákánnyal verték szét. Kossuth szobrát Rozsnyón ugyancsak ledöntötték. A mi falunk lélekszáma nem nagy. Mindannyian katolikusok vagyunk. Védőnk és oltalmazónk Nepomuki Szent János. Téglafülkében álló szobra elé tették a falu szlovák nyelvű névtábláját, talán azért, hogy a szent is tanulja meg ezt a kimondhatatlan nevet: Strelnice. A szomszédos Dereskkel vagyunk szoros kapcsolatban. Közös a hitünk, vallásunk, papunk. Innen oda, onnan ide házasodunk. A foglalkozásunk is azonos. Fazekasok, földmunkások, erdőmunkások vagyunk. Az első világháborúig szinte a legfőbb megélhetést a fazekasság tenyésztettünk, nyújtotta. A megélhetés nálunk mindig kemény munkát követelt. Fuvaroztunk, erdőt irtottunk, cserhántani jártunk, állatokat tenyészt ettünk, asszonyaink a piacokra hordták a tejtermékeket, messzire eljártak a kendertermelő falvakba, ahol orsót, fajfát cseréltek szöszre, amit otthon megfontak, azután lepedőnek, zsáknak megszőtték. 9