Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

209 ködmen rászorult a testére, a csizmáiban mintha ólom lenne, ami a mélybe húzza lefelé. — Segítség, emberek! — ordította kétségbeesetten a vaksötétbe. Lánc után kapott, de a lánc messze volt s a ködmenben nem bírt úszni. Még kétszer feldobta a víz s egyre elhalóbban, egyre reménytelenebbül kiáltott. Küzdött, forgott, hirrelen elsuhant előtte az egész vasárnap képe s még ezt gondolta utolsónak : — Vasárnap délután, születésnapomon . . . Erzsók a világos kis szobácskában felijedt s ki akarta szabadítani magát Johann karjából. Eltolta magától Johannt s így szólt : — Mintha valaki segítségért kiáltott volna. — Csak a szél — húzta vissza magához Johann. A szél odaverte az esőt az ablakhoz, zúgottbúgott az este, hosszú árnyékokat dobáltak a kikötői lámpák. Valaki később megverte az ablakukat. Valamelyik hajóról jelentkezett két legény : — Ezen a tájon segítségért kiáltott egy magyar, — jelentették izgatottan — alighanem befúlt. — Ugyan! — legyintett Johann, de óvatosan kisomfordált, mert a párkányi kormányost, Erzsók urát, sejtette a parton. Felvillantak a lámpák s keresztültörték a sötétséget s az esőt. Erzsók megigazította a haját s nagy hetykén kilépett az esőbe. A lámpák erős fényénél látott valamit. Azt, hogy a Péter deszkapallója egy kicsit meg volt lazítva s ezt csak az lazíthatta meg, aki már benn járt a hajón . . . Nem szólt semmit Erzsók, halkan visszafordult a szobába. Tükörbe nézett s látta, milyen sápadt asszony mered feléje. Johann már a lépcsőkön tartott fölfelé.