Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szvatkó Pál: A szlovenszkói magyar irodalom

21 ban, a magyar nyelv háttérbeszorításának és elhalkulásának állapotában mindenki, aki magyarul ír, érték, istápolni kell, nem szabad leütni, nem szabad kritizálni. Minél több a magyar író, annál jobb a nemzetnek, annál pezsgőbb a kisebbségi élet, s a minőséget nem szabad túlzottan az előtérbe állítani, nehogy a magyar szó elkedvetlenedve elhalkuljon. E mennyiségi irodalmi elvvel szemben a minőségi elv hívei nagyon helyesen rámutattak arra, hogy a sok rossz és tökéletlen irodalmi alkotás ellenkező hatást ér el, mint amit terveztek vele : a közönség unatkozva elfordul a giz-gaztól és jobb híján másnyelvű, értékesebb könyvet vesz kezébe. Elvégre a cél nem az, hogy kétszáz vagy ötszáz író daloljon magyarul, s öszszesen kétszáz vagy ötszáz olvasó olvassa, hanem az, hogy két vagy öt író írjon, de úgy írjon, hogy húszezer vagy ötvenezer ember olvassa, lelkesedjen érte és rajta keresztül megszeresse a magyarságot. Nem az írók statisztikáját kell felállítani, hanem az olvasókét, s az utóbbit csak a jóminőségű író tudja a magasba szöktetni. 1930 után, az előbb felvázolt «kritikai korszakban» eldőlt a szlovenszkói irodalom e nagy technikai vitája. Ma csupán a másik említett probléma körül folyik még lanyha harc : a regionális vagy az unionista irodalom szükségességének kérdése körül. Sajnos, az irodalmi élet fejlődése 1932 táján éppen akkor állt meg, amikor az emigránsok és a dilettánsok harci frigyéből született új elvek pubertását a kritikai korszak megtisztította az 1924—29-es években vadul burjánzó dilettantizmustól. Talán a gazdasági krízis is hozzájárult a lelohadáshoz : hiányzott a pénz, a független mecénás, aki mellékcélok nélkül elősegítette volna a kristályosodást, s központi hatalmat, uralkodó fórumot, vezető, nevelő, ösztönző, irányító tekintélyt teremtett volna. Az erdélyiek