Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Szombathy Viktor: Még vasárnap délután

188 pereméhez lépett s átcsaholt a szomszédságba, roppant gondosan ügyelve azonban arra, hogy a határt át ne lépje s még a vízen is a maga portája körül maradjon . . . Már feltűntek a város tornyai, magastetejű házai, a gyárkémények s a füzesek mögötti országúton vidáman rohant két autó. A tekintetes folyam két partján fűzek állottak őrt, végtelen hosszúságban s nyárfák. Levelek hullottak e fákról a vízbe s a hullám visszakergette a leveleket az anyaföldre, ott hagyta őket a nedves homokpadon. Két halász mesterkedett magas csizmában az egyik tanya körül, hálókat bogoztak, javítottak s már indították a csónakot, hogy ha a gőzös elkavarog, a nyugodt vizet körülkeríthessék egy kicsit, ponty érdekében . . . Péter lekurjantott hozzájuk : — He-ő, emberek, van-e fogás? — Van, ha belémkapaszkodol ! — ordította vissza az egyik halász és beljebb lépett nedves csizmájával a vízbe. Péternek tetszett a halásztanya, a város, közelgő tornyaival, a partracsapódó víz, amint örökös sistergéssel mossa végig a zátonyokat, a füzes, itt-ott bujkáló őzeivel s az ijedten figyelő csempész a füzek mögött s a finánc, aki egykedvűen támaszkodik puskájára, elnézve a varjakat. Tetszett a novemberi, bujkáló nap, a kis falu a szemközti parton, ordító gyermekeivel, a felfordított, rozzant bárka s a partra vontatott öreg vízimalom. Szerette elnézegetni ezeket, noha nagyon ismerte már s behúnyt szemmel megmondta mindenkinek, melyik odvas fűzfa s milyen halászkunyhó következik a fordulónál. A nap halvány aranypénzeket dobál a levelekre, a veteményes kertekre s a füzek aljára. A gőzös parancsnoka azonban lassú jeleket mutatott a levegőben s Péter meg a párkányi ember