Szlovenszkói magyar elbeszélők (Budapest. Franklin-Társulat, 1935)

Palotai Boris: Az őstehetség

12? kinek mi köze hozzá? ! . . . így lázította, csitította magát a homályos csűrben, miközben a kréta ide-oda porzott a papíron, mintha nem is az ő kezében lenne, hanem megnövekedvén akkorára, mint a templom tornya, tartaná őt, az apróka Vajkó Gábort, nógatná, hajszolná, mintha csak szolgája lenne. Egészen besötétedett mire abbahagyta. Nem tudta, elkészült-e valamivel, befejezte-e, amit megkezdett, csak azt érezte, hogy betelt, csordultig jóllakott : nagy meleg hullám verdeste belül a mellét, a szeme mögé is befészkelte magát és zsongító, mustízű álmokat küldött feléje, olyanokat, amitől megduzzadt a lelke, mint kelt tészta a szakajtóban. Hajnalban felébredt. A csűr avas szénaszagában tömören állt a tegnapesti kedve : barnán, rezedazölden, makacsvörösen, tarajosan, elnyúlva, összekapaszkodva, ég és föld borulatában, tehenek meleg szőriben, mindenütt ő volt, egészen ő, úgy, ahogy eddig nem látta magát. Az apró jószág már kint lármázott az udvaron, a csámpás kis muskátlik harmatban topogtak s Vajkó Gábor szorongva állt a hajnal eme parádéjában, szorongva és megdöbbenve, hogy valaki, akit nem ismert, nem várt, nem hívott, akinek létezését nem sejtette, így megmutatta magát, ilyen pucéran, szűzen, vakmerően, s hogy ez a valaki benne bujkált, benne élt. Az öreg Vajkóné egymásrapréselt szájjal nézte, mit művel a fia. Amíg csak egy cafatka papírt fent össze fákkal meg mezőkkel — nem bánta . . . De most, hogy a csűr telisteli lett képekkel, a belső szobában meg éppenséggel annyi volt, hogy Jézus vérző szívét is letakarta, most már konok harag fűtötte, eltökélt keserű düh. A helyett, hogy feleség után nézne, mint a sánta Baracs fia, hisz