Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)
Novella és regényrészlet - Juhász Árpád: Éhségsztrájk
93 Gondolja meg és hagyja abba. Valósággal könyörgött. — Nem, nem lehet. Végigcsinálom a harcot, ha az életembe kerül is. — Könnyen megtörténhetik. Kezében csörögtek a kulcsok. Magamra hagyott. Kétségbeejtő gyöngeség lepett meg, amint egyedül maradtam. Le kellett feküdnöm, nem birtak a lábaim. Egész testem remegett. Felőrölték az erőmet ennek a két napnak az izgalmai. Feküdtem és néztem a menyezetet. Vizet, vizet, — éreztem — vizet, mert megfulladok. De nem kérek, mert ez a harc feladását jelentené. Feküdtem. Halványan ugy rémlett, habzik a szájam és nincs elég energiám, hogy letöröljem. A külső zajok is csak egész halkan jutottak el hozzám, mintha szűrőkön engedték volna keresztül. Szitáló, enyhe nesz volt az egész. Mikor a vacsorát hozták, inkább a mozdulat jelentette, mint a kilehelt szó: — Nem kell. Vigyék. Az ételszag megint az orromba csiklandozott és ismét megrohantak a fájdalmak. A gyomromat szorították a görcsök. Jaj, a gyomrom. És elájultam. Éjszaka pillanatra magamhoz tértem. A torkom, inni, inni. Aztán eszméletlenül aludtam tovább, akár a hulla, magányosan és beletemetve az éhség iszonyú kínjába. Harmadik nap. Milyen csodálatos teremtmény az ember! Azelőtt vándorlásaim közben sokszor éheztem, napokon át bolyongtam erdőkön és mezőkön, de sohasem gyötrődtem ennyire, mint az éhségsztrájk első két napján, pedig akkor nem volt mit ennem. Talán itt rejlik az ok, hogy most volna, de nem akarok. És ez rosszabb. Csak szólnom kellene s megterülne a varázsasztal. Én magam hoztam ítéletet és ez okozza a kínt. Nagyon legyöngültem, pedig — furcsa — a gyomrom jóllakott. A kezemen veszem észre. Irtózatosan lesoványodtam két nap alatt. Ennek is egyszerű a titka. A gyomrom elfogyasztja, megeszi a test többi részeit. Ha nem tud a nyelőcsövön át táplálékhoz jutni, akkor a vese és a máj felszívják