Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és regényrészlet - Juhász Árpád: Éhségsztrájk

90 Az izgalom és az éjszakai ébrenlét kimerített. Lefeküdtem, délig aludtam. Akkor behozták az ebédet Most már mosolyogtam a dolgon. Vissza nem adhatom Erre az őr jelenlétében a kenyérrel együtt beledöntöttem az egészet a nagy faedénybe. Az őr magánkívül ordított. — Mit csinál az étellel ? Maga... Maga... Ráparancsolt a fogolyra, új adagot hozzon. Megjött az étel. Elém rakták. — Ez most itt marad, amíg meg nem eszi. Majd én megtanítom móresre. A foglyot elküldte. Leült a priccsre és várt. Le-föl jártam, mintha ott se lenne, de az ebédhez hozzá nem nyúltam. Azért se, dübörgött bennem egy néma hang, azért se... Délután négy óra tájban kezdtem csak éhezni. Orromat facsarta a kihűlt leves és a kenyér illata. Az őr ott ült a pricscsen rendületlenül és várt. Percenként éhesebb lettem, a torkom kiszáradt. Vizet akartam inni. Az őr kikapta a kezemből a kancsót. — Előbb a levest, addig nincs víz. Ügy éreztem, hogy megfúlok a szomjúságtól. Az arcom keményre fagyott — Nem. Este behozták a vacsorát s elvitték a déli levest. A melegen párolgó étel szaga felforgatta a gyomromat. Az éhség ördöge kánkánt táncolt. Enni, enni, jó volna enni. Illatos gőzének uszályával kapaszkodott felém az étel. Utánakapni, gyorsan, meginni, mert megfúlok és falat kenyeret... De... — Nem ! Azért sem ! Azért sem ! Jött a törzsfoglár. — Nem evett ? —- Látja, — mutattam diadalmasan a csajkára. Kivitték. Egyedül maradtam. Leoltották a villanyt Mintha minden erő kiesett volna belőlem ebben a pillanatban. Egyszerre. Egyik pillanatról a másikra. Lezuhantam a priccsre. Görcsök kezdték rángatni a beleimet, mintha spárga lenne s ketten veszekednének érte, mindegyik nagyobbat akarva húzni rajta. Borzasztó ez a szomjúság, meg kell fulladni. Legalább a vizet itt hagyták volna. A vizet.