Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és regényrészlet - Zsadányi Mária: Vergődés

224 verejtékes volt az álma, de reggel jó kedvvel ébredt és hangos vidámsággal intézte a ház dolgait. Elment. A férfi lakására ment világos nappal. Nem bánta, hogy valaki meglátja, ment emelt fejjel, mintha ennek így kellene lennie, mintha nem is lehetne másként. A férfi már várta. Amikor benyitott az asszony, ott állt a szoba közepén, nem mozdult feléje. Kimondhatatlan öröm és kínos zavar volt az arcán és úgy nézett, mint a gyermek, aki magától szaladó kis kocsit kapott, nagyon örül neki... de fél hozzányúlni ... csak nézi... nézi. Az asszony lépett hozzá és meghitt mozdulattal adta csókra a száját. Az kitört, mint a fergeteg, eszeveszetten ölelte, csókolta az asszonyt, letérdelt elébe, az ölébe hajtotta a fejét, úgy tört belőle fojtottan a szó. — Azt hittem, hogy nem szeret... hogy nem jön el... és mégis ... mégis itt van ... köszönöm ... és nagyon boldog vagyok. Sok szívvel csókolta meg, áhítatos szerelemmel. — Most elmegyek innen ... azért megyek el... mert nagyon szeretem, mert így talán elfelejtem... Nem ... nem tudok élni ebben a városban ... ahol maga van... ahol él ... lélekzik... és mégis olyan nagyon messze van ... Igen ... én most elmegyek... uj dolgok jönnek ... uj történések ... most fáj... nagyon fáj... de lassan majd jó lesz minden ... magának is ... nekem is. Leültek a díványra, fájó, okos szavakat cseréltek. Fájt a csók, fájt a szó és fájt az ölelés. Nem tudtak már semmit, elmúlt tőlük az idő, minden elmúlt, csak ők voltak, ketten egymásnak. Karjába vette az asszonyt, annak ijedt sírós lett a hangja : — Nem !... nem akarom ! Elengedte. Gyöngéd volt és nagyon szerelmes. — Akkor én sem akarom. Sokáig voltak még együtt, becézték egymást, szép szavakat mondtak, sok mindent ígértek és a búcsúzásnál arra kérte a férfi az asszonyt, hogy jöjjön ki délután a vonathoz, amikor utazik.