Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és regényrészlet - Szenes Erzsi: Müllerné és házatája

200 vettem csak észre, hogy nincsen villany, régi ház volt, a falak vastagságán látszott, hogy nem az utolsó húsz évbea építették. Az asztalon egy ernyős petróleumlámpa égett, amint elnézegettem az ernyő tejüvegét a halvány rózsaszínű ábrákkal, felmerült nagyanyám rajeci háza, ahol gyerekkoromban oly sok időt töltöttem s ahol a szobákban ilyenformájú lámpák égtek este, ezen a kedves emléken valahogy megvigasztalódtam. A kályha kicsi, olcsó vaskályha volt vagy inkább pléh, amely hamar kihűl s én szerettem a széles, nagy cserépkályhákat, melyekben reggelig is megmarad a vörösen izzó parázs a hamu alatt. Máris elkezdtem fázni a kihűlő kályha mellett és ezzel a fogyó meleggel kihűlt bennem is minden melegség s nagyon sivárnak éreztem a szobát és nagyon elhagyatottnak magam. A vacsorát a szobámban tálalták, főzelék volt feltéttel, egy vöröshajú cselédlány vitte és hozta a tálcát figyelmesen nézegetve engem, de szó nélkül. Mielőtt lefeküdtem, még sokáig álltam az ablaknál s kinéztem az uccára, odakünn lassan elült a zaj, csak egy-egy autó suhant az éjszakában, a széles, legalább két kilométer hosszú, sugárút a két oldalán függő, égő ívlámpással ablakomból nézve, olyan volt mint egy kettős gyöngysor s a főhercegi szép, régi palota mint a gyöngysorba foglalt antik ékszer. Egészen átfáztam az ablaknál s míg vetkőztem s lefeküdtem, már biztosan tudtam, hogy nem jó helyre kerültem. Háziasszonyom arcával is úgy voltam, mint a szobával, mintha először nem is láttam volna, csak napok múlva rajzolódott ki előttem teljes határozottsággal s arcán keresztül megtéveszthetetlen biztonsággal egész jelleme. Hízelgés mézes-mázosság volt minden szava, de az édesség mögött nemcsak ravaszság, kapzsiság, az érdeknek megannyi kígyója bújkált, hanem valami olyan alacsonyrendűség is, melyet még az én tapasztalatlan szemem is meglátott s mely előtt az én gyermeki szíven is megrettent. Élemedett arcán a ráncok nem voltak az öregség tiszteletreméltó barázdái, melyek némely arcon olyanok mint a föld kis árkai, ahol kikel a búza és csak áldás illeti meg őket, mint magát a földet. A ráncok csúffá és gonosszá tették az egész arcot s a szemek is olyanok voltak, mintha sohasem láttak volna