Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és regényrészlet - Kováts Miklós: Asszony a tűzvonalban

104 — Beszéljen Agi, titkának lelkem a sírja marad... «Nagyon költőiesen mondtam« — gondolta magában. — Feri, én nem szeretem Palit. Nem férjnek való ember ő. Engem csak kény szer í tettek, hogy hozzá menjek. Érthetetlenül, hiszen mi is gazdagok vagyunk, nem volt szükség Paliék vagyonára. Pali mord, morózus, magába zárkózott ember, aki inkább él a laboratóriuma misztikumának, az orvosságai titkainak, mint nekem, az asszonyának. Pedig, higyje el, hogy az asszonyiélek a legnagyobb laboratórium. Kevés férfiember ismeri ki benne magát. Nem hanyagol el a szó legszorosabb értelmében, de nem is tud azzal a szívvel, lélekkel, azzal a bensőséggel bánni velem, mint ahogy azt én a csupa szív asszony hittem, vágytam, elképzeltem lánykoromban, — és szeretném ma asszonyfővel látni, érezni. —• De még nem is ez a legnagyobb baj most. Az asszony, a feleség erősnek van teremtve, ettől még mehetne minden lassan tovább, ha nem is egészen a rendjén, de a külszín megőrzésével, nagyobb zökkenők nélkül. Nagyobbik baj az, — folytatta — és mélyen a férfi szemébe nézett, a karjába karolt és magához szorította — fogódzon meg maga is a ródliban, nagyobb baj az, Feri, hogy én is szerelmes vagyok. Képzelje : magába ! Igen, ez momentán a legnagyobbik baj. Kérem, most ne szakítson félbe, hadd beszéljek most én. Sokszor alig voltam képes uralkodni magamon, hogy én is át ne öleljem magát, amikor éreztem, hogy mily forrón, hosszan csókolja a kezemet. Maga pont a zsánerem : vidám, felhőtlen homlokú, az asszonyokkal foglalkozni tudó férfi. Férfi, aki magát a jelentéktelenségbe süllyeszti el, hogy a mennyei magasságokba emelje fel maga fölé kiválasztott asszonyát, az »istennőjét», ahogy azt maguk szokták mondani. Maga is így bánt velem, minden szavával simogatott, legyezgette felforrósodott hiúságomat. Nekem ez tetszett. Eleinte inkább csak hiúságból, azután, később kezdtem már észrevenni, hogy ez nem hiúság többé, hanem egy nagyon bensőséges érzelem, amely olykor a lelkünk legmélyéig borzong belénk. Már kezdtem keresni az alkalmakat, hogy — a lehetőségig feltűnés nélkül persze, — maga a társaságomban lehessen. Nem volt nehéz — maga is így akarta, ezt kereste.