Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Szlovák műfordítások - Milo Urban: Napnyugta után

206 — Fél. — Kicsoda fél ? — szólaltak meg Okolickyban az ősök. Kiültek a szemeibe és várták, hogy ez a marha itt térdre hulljon előttük és bocsánatért esedezzék. Azonban Hlavaj arca tiszta volt és biztos és a háta kemény. Szemei OkolicVy fölött függtek, mint két ragyogó nap, szája pedig megvetően összehúzódott, mikor azt mondta : — Maga ! Okolicky ekkor már egész testében reszketett az izgalomtól. Felállni azonban nem tudott. Féloldalra fordult csupán s dühösen lökte ki magából a szavakat : — Hát tudd meg, te paraszt, a feleséged velem hált. — Mégis... — szótagolta Hlavaj elgondolkozva. Okolickynak úgy tűnt fel, hogy Hlavaj nem hisz neki, ezért hát megismételte : — Igen, velem hált. Aztán hozzátette : —• Maga kínálta fel magát. Gonosz, kegyetlen kéj rángott az arcán. — Nem akartam, — folytatta. — Mondtam neki, hogy férje van, de kinevetett s maga húzott a díványhoz. Aztán legyintett a kezével és fáradtan, álmosan tette hozzá : — S ki tudja, rajtam kívül hánnyal kutyálkodott... — Hazudsz ! — rikoltotta Hlavaj. Nem, ez nem Éva volt. A jegyző hazudott. Éva ártatlan. Kiérezte a jegyző szavaiból. Hozzáugrott, torkonragadta, hogy csak megrázza ezt a zsákot, ezt a rosszakaratú, orcátlan hazudozót. De Okolicky, mielőtt még Hlavaj hozzányúlt volna, nagyot hördült, szúrós szemei kidagadtak és a férfi aléltan bukott le a szalmára. Hlavaj undorral fordult el, nagyot köpött, kiment a bódéból és a puskát széles ívben a hóba dobta. Elindult, kisvártatva megfordult. A bódé ott feküdt a mélyedésben, előtte lobogott a sárgás fénypocsolyát terjesztő tűzrakás. Csola, a kutya a fénytócsában ült, fejét a magasba emelte s panaszosan, hosszan beleüvöltött az éjszakába. FORDÍTOTTA: SÁNDOR LÁSZLÓ.