Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)
Szlovák műfordítások - Milo Urban: Napnyugta után
205 A jegyző egy szempillantás alatt megértette, hogy baj van. Akaratlan mozdulattal a puskája után nyúlt, de azt már Hlavaj tartotta a kezében. — Mit akar maga itt ? — förmedt rá hirtelen haraggal és félelemmel. De az alacsony bódéban előrehajló Hlavaj rátámaszkodott a puskára és szemrehányó hangon ezt mondta : — A vendégeket nem így szokás fogadni, jegyző úr. Higgadt, biztos hangja áthatolt Okolickyn, aki megértette, hogy itt kiabálással nem megy semmire. Azért összehúzta magát, lehalkította a hangját, de mégis rosszúl palástolt ingerültséggel kérdezte : — Mit akar hát tőlem? —• Csak egy pár szót, — mondta szelíden Hlavaj. Azután egy kissé elgondolkozott és midőn ismét megszólalt, hangjának vad, veszélyes éle volt. — Ügy jöttem magához, mint férfi a férfihez. — Hát mi vagyok ? — próbálkozott Okolicky gúnyos lenni. — Maga nem férfi, — vágta oda Hlavaj dühösen, amiért nem engedte, hogy befejezze. — Mi vagyok hát ? — Vénasszony. Okolicky elvörösödött. Föl akart ugrani, de Hlavaj vésztjósló tekintete a földre szorította : — Miért ? — tört ki belőle. — Nem meri megmondani az igazat. E szavak úgy érintették Okolickyt, mint az ökölcsapás. Megsértett büszkesége vonaglott alattuk, régi nemesi becsülete, egész tradíciójával, egész redves világával. A deresek villantak fel előtte, melyeken bottal vert kétlábú emberállatok a termékenyítés táncát vonaglották s utána hátuljukat markukba fogva siettek a robotba. A dicsőség gyulladt fel előtte, melyet úgy arattak kardjaikkal, mint a rozsot. A hatalom és tisztelet pávászkodott fel, melyben egykor mindenütt részesültek. Megalázkodtak előttük az emberek, kezeiket csókolták, csúsztak-másztak mellettük, mint a kutyák és most ezeknek a kétlábú barmoknak egyik ivadéka hozzá jön s azt meri neki a szemébe vágni, hogy :
