Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Szlovák műfordítások - Ivan Horváth: Az utolsó bűneset

143 az agyamat, először külön-külön, egymást követve, aztán keverődtek, keverődtek, bizonytalan egésszé váltak, végül úgy összefolytak képzeletemben, hogy egyetlen történetté kovácsolódtak. Nem, nem — védekeztem ellene, ahogy csak tudtam, az eszemet hívtam segítségül, űztem a feltóluló érzéseket, de hiába. Egy esemény ? Két esemény ? Akkor, régen egy másik városban laktam. Röviddel azután történt, hogy az ügyvédi kamara bejegyezte törzskönyveibe, hogy erőmhöz képest én is védeni akarom az özvegyek és árvák jogát és igazsághoz akarom segíteni a nyomorúságot. Igen, ezek voltak életem legszebb napjai. Ennyi boldogság súlyát nem viselhettem egyedül, megnősültem. Igen, nős voltam. Most már nem is tudják ezt, senki sem emlékszik a feleségemre. Tipikus agglegény — mondogatják rólam. De én nap-nap után magam előtt látom őt, amint a tükör előtt a szétbomlott aranyhaját fésüli és a tükör fölött meleg pillantással tekint rám. És aztán ahogy megáll minden koldús előtt, hogy valamit adjon nekik. Lesütötte a szemeit, amikor arról volt szó, hogy fiú vagy leány lesz leendő gyermekünk ? És látom azt a pillanatot, amikor hazahozták, amikor ... De csak sorjában, hogy megértsenek. Fiatal házasok voltunk, fiatal szerelem. Naponkint elkísért az irodába, naponkínt türelmetlenül lestem az ebédidőt. Mindig ő maga nyitott ajtót, mindig jókedvűen üdvözölt. Engedelmet kérek, — tudom, ezek csekélységek, de a csekélységek azok, amiket legjobban megjegyzünk. Azt talán nem is tudnám pontosan megmondani, hogy melyik évben született, de pontosan emlékszem a gúnyoros mosolyára, ha a kabátomon egy gomb hiányzott, vagy pedig arra, milyen kedvesen nevetséges volt egy-egy idegen szó téves használatakor. Most már tudom, hogy a túlzott boldogság önmagát öli meg és szerencsétlenséget hoz. Hogy a jó élet a szerencse és szerencsétlenség egyensúlyán alapszik.