Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Moravek Endre: Emlékezés Ölvedy Lászlóra

80 a helyes utak felismerése pedig csak lassan, lépésről-lépésre következett be — nálunk is, ölvedi Lacinál is. De, mi, akik beláttuk az eddig követett módszerek reménytelenségét, csendesen visszahúzódhattunk s kezdhettük a munkát újból — más irányban, szegény Laci ezt már nem tehette meg : neki ki kellett tartania a pathoszban, az illúziókban, az irrealitásban, amelyeket bensőleg ő is tisztán, illuziómentesen. csalódások nélkül, reménytelennek látott. És itt van ölvedi Laci sorsában a kettős tragikum : izzó, perzselődő egyéniségével kongruens életforma lett volna a költőé : de nem tudott csak költő maradni. Belesodródott a közéletbe, mely teljesen más életstílust és sokszor olyan „életrevaló" tulajdonságokat követelt tőle, mely talpig becsületes, egyenes, nyílt, tettetni, hízelegni és megalkudni nem tudó egyéniségével sehogysem fért össze. S ha még meg lett volna győződve arról, hogy — ha ellenérzéssel, ha önfegyelemmel is — de el kell viselnie ezeket a közéleti mellékzöngéket, mert az út, melyen halad, helyes és célravezető ! De — s ez talán még fájdalmasabb felismerése volt, mint az első — bensőleg mind jobban meggyőződött róla, hogy küzdelme hiábavaló, s lángolása, folytonos izzása csak önmagát fogja felemészteni. Idézzük-e a magyar multat, melyben ez a tragédia oly gyakori ? Beszéljünk-e Berzsenyiről s történelmünk annyi más nagy alakjáról, akiket ugyanaz a dilemma emésztett s őrőlt fel reménytelen küzdelemben ? Emlegessük-e a tipikusan magyar sorsot ? Nem, hagyjuk a páthoszt, hagyjuk a szép szavakat ! Vegyük le a kalapunkat egy pillanatra a tragikus magyar páthosz áldozatának emléke előtt némán, szerető kegyelettel s nyuljunk megint szótlanul mindennapi életünk munkásszerszáma után. ölvedi László látó szelleme meg fog bennünket érteni.