Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Reményi József: Mult és jelen

6ľ és meggyőződésével fedezi fel; s végül ráébred arra, hogy a cserbenhagyott tűzhely, a már csak krónika jelentőségű mult, a közönyt fitogtató érzéketlenség az elsülyedtnek látszó világgal szemben hazug valóság ahhoz képest, amit a lélek legtisztább érzéseiben mégis kiirthatatlan valóságnak tud s ez a mult intő szava. Ez korántsem jelenti azt, hogy a mult otthon lehetne; de a jelen sem otthon a mult emléke nélkül. Itt ülök Íróasztalom előtt, a könyvek paradicsomában, s a villanylegyező segítségével elfogadhatóan hűvös légkörben: ablakomon át kilátok a parkba s elmerengek a kánikulától kifárasztott platánfákon, juharfákon és szomorúfűzeken. S képzeletem elvisz a pozsonyi ligetbe, a Reviczky fához, behunyt szemem előtt folvik a Duna, érzem vizének szagát, elmosolyodom a játékszer-hajókon, a propellereken s egyszerre a pozsonyi alkony hangulata árad szivembe, amikor fiatalságom türelmetlenségében is megbocsátottam a városnak, hogy öreg s hogy mozdulatai lassúak. Mint ahogy Marcell Proust regényében a teaillat indítja meg a z emlékek áradatát, az én esetemben az alkony az a varázserő, amelytől felpezsdül az emlék. Képzeletemben rézkarc-szerű kép alakul ki, amelynek hatása azonban mégis ciyan, mint egy pleinair festménye. Megszűnők vitázni magammal, érvelni, a mai kor , végzetes szennyében turkálni. Az emlékezés levegőjében békét kötök a sorssal. Azaz : nem békét, csak fegyverszünetet. A mult a végtelen titka, az idővel folytatott harc rejtélye ellenben a jelen, a véges dolgok ingerlékenységéből, komédiájából és tragédiájából emdő felelősség. Az alkonyban a hanyatló nap küzd az ébredő sötétséggel ; a múltban is a halhatatlan küzd a halandóval. Minden bizonnyal azért szeretem az alkonyt, mint ahogy szeretem a harcot a fény és a sötétség között. Csakugyan nem véletlen, hogy a hazai postából elsőnek a pozsonyi levelet bontottam fel. Mert elmélet az a humanizmus, amely megfeledkezik forrásáról. Nemcsak értelmünknek, hanem lelkünknek is való hová tartoznia kell. Florian Seidl, a német író, „Heilige Heimat" című művében ezt írja : „Die Erde ist heilig und der Mensch ist gering, Die Erde ist heilig und der Mensch ist ein Hauch."