Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Kassák Lajos: Menekülők

59 Ott álltam előtte, nyögött, mintha a végítélet következne s aztán egy szép kanca csikót tett ki a szalmái a. Csakúgy repesett a szívem, mikor Iábrakapaszkodott. Akárha csak be lett volna rúgva, ide-oda tántorgott s az anyja meg nyalogatta s ekkor már röhögött a dög. Dél felé lehetett, úgy dél felé s a nap ragyogott az égen. S akkor engem fejbeütött valami. Az a kérdés ütött fejbe, hogy mi értelme is van annak, hogy itt kap lábra előttem ez a szép kis csikó, én meg visszamegyek a frontra. Mi keresni valóm is van ott nekem, miért és kiért is kell hát nekem oda visszamenni ? ! — És elmentél... — Elmentem. — így csináltuk valamennyien. — Ti egészen mások vagytok. Bent éltek a városban, a zsivajban s csak kallódtok, mint akinek nincs gyökere. A parasztember egészen más. Télen bent vagyunk a csöndes házban, tavasszal meg kimegyünk a mezőre s ott is csönd van és világosság. És ott vannak velünk az állatok, segítenek a munkában s aztán az ember megtapogatja őket, mint a testvéreit. Eh, jobban, mint a testvérit. Az a kis csikó csak rám nézett, az anyja meg rám röhögött s aztán? Ott rothadtunk az árkokban, meg gyilkoltuk egymást. — Szeretőd nem volt? — Volt. — Látom. — Mire másodszor kerültem haza, a csikót már eladták, az apám pedig elesett az oroszoknál. — Én is az oroszok ellen voltam, aztán fogságba kerültem. — Miért jöttél vissza? — A káderrel jöttem. — Engem a csikó fogott meg. Az ébresztette föl bennem a lelket. Egy ideig megint hallgattak. Lehorgadtan ballagtak, mintha semmi beszélni valójuk nem lenne. Pedig tele vannak nyers, eleven fájdalmakkal és nehéz szomorú szavakkal. — De hogyan és mit is mondjanak egymásnak. Már hetek óta kószálnak így a világban, rettegve és elkesere-