Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Szitnyai Zoltán: Rózsagyökér… liliom

45 Krasztek Péternek, két tenyere fölött, néma rángásban rázkódott a teste. — Hát énekelj, Péter — suttogta az öregasszony. — Vígat énekelj ... Várj ... Amit mindég fújtál, amikor jókedved volt... Mért neip. énekelsz, Péter ľ — Énekelek, nagysága — sóhajtotta Péter. — Tudod, azt. — Igen, azt. — Gyere... ide az ágyamhoz ... Itt énekeld. Péter az ágyig imbolygott, aztán leült a szélén és énekelni kezdte halkan : — Vígan dudál a portugál... — Igen — mosolygott az öregasszony. Kiint már kitűzte a nap vörös sugarait a hegyek fölé. Kék fény csorgott az ablaküvegekre s vékony árnyak keltek ki a bútorok mögött. Marian ott állt tovább az ágy lábánál és nézte az öregasszony arcát. Az felnézett egy pillanatra s akkor egymásra villant tekintetük. Mariané nevetett, villogott, mint a lecsapó kés acélja. Az öregasszonyé szigorú volt és fenyegető. — Én élni fogok. Aztán lehunyta szemét és csendesen felsóhajtott. S ahogy csontos lába kinyúlt, kissé meglökte Péter combját. Mintha gyöngén megrúgta volna. Marian mind közelebbről leste, figyelte s lassan egész föléje hajolt. Majd hirtelen felegyenesedett és mosolyogva nézett szét a bútorokon, napfénybe ömlő szobán. Elfújta a gyertyát, széthúzta a függönyöket s kitárta az ablak szárnyait. A reggel éles aranysugarainak szárnyán üde levegő zuhant a szobába. — Menjünk, Péter. S ezt úgy mondta, mint a szabadulásnak szózatát. De Péter meg se moccant. Fejét jobbra-balra ingatta mosolyogva, szinte gügyögve Vaczulikné felé : — Ví-gan du-dál a por-tu-gál... — Hisz meghalt!... Hát nem látod? Halott. Krasztek Péter már nem is hallotta. Törzsét ingatta, karját lengette taktust verve, mintha régi szerelem dalát dúdolná hízelegve kedvese fülébe : — Vígan dudál a portugál ... Víg*.

n dudál a portugál.