Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Szitnyai Zoltán: Rózsagyökér… liliom

43 Marian felszisszent: — Jaj Istenemi A két gyermek egymásba botolva kiiramodott. Vissza se mertek nézni. Pár pillanatig még hallani lehetett lefelé bukdácsoló lépteik dübörgését. Aztán csak Vaczulikné izgatott lélekzése sípolt a mély csendbe. Krasztek térdei föló húzta vastag takaróját Marian úgy állt az ágy előtt, mint a szoborrá vált gyűlölet. — Krasztek itt van? — kérdezte sokára az öregasszony. — Itt vagyok, nagysága. Vaczulikné száján gúnyos mosoly futott végig. — Krasztek, szeretsz te engem? — Tisztellek, nagysága — felelte halkan Krasztek. — Tisztelsz Krasztek, tisztelsz — nevetett gúnyolódva *z asszony. — Hát megcsókolnád-e a térdemet, Krasztek? Krasztek még lejebb eresztette a fejét és nem szólt semmit. Fiatalúr! — kiáltotta ingerülten Marian — hát nem hallja, hogy a nagysága kérdezte? — Ő azt már nem hallja — mondta az öregasszony. Krasztek gyötrődve megrázta törzsét meg a fejét, aztán felnézett s szőrős, fekete arcából fehéren világítottak ki a szemei. — Nagysága — mondta könyörögve — megcsókolnám a kezedet, — És a Mariant is tiszteled, Krasztek? A Mariant is? — Már hogy tisztelne engem a fiatalúr? Krasztek mélyen felsóhajtott: — Istenem, Istenem! Vaczulikné szinte felüvöltött: — Ügy-e, most hívod az Istent? De hát mért folyamodsz te az Istenhez? Hiszen ő bőven adott neked, de te mindent eltékozoltál. Ügy-e, mondtam neked, Krasztek, tanulj, menj nagy városokba híres mesterekhez, Krasztek? De te csak üttöttél, rúgtál engem és részegen a szemembe röhögtél, pedig valamikor a térdemet csókoltad, Krasztek... No, mért nem rúgsz, versz most is? Hát gyere... Itt vagyok, vén tehetetlen... Üthetsz... De úgy-e, most félsz és Istenhez nyöszörögsz?... Már nem vagy híres, nagy legény, Krasztek.