Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Féja Géza: Az új népiség

201 az utóbbiak, hogy nem a XIX. század második felének népieskedői készülnek mostan feltámadásra. Azt is tudták, hogy ez volna a kisebbik veszedelem számukra. S ügyesen e veszedelem ringatásának subája alatt attól az írónemzedéktől féltek, mely a népiség legbelsőbb, legigazibb értékeit szívta fel s az új irodalmi korszakokon keresztül új kultúrközösséget akar népéből alkotni. Tudták, hogy nemcsak a szúk „polgári irodalom" csődjét teszi ez a nemzedék nyilvánvalóvá, hanem a múlt század egész polgári gondolatának a csődjét is, tehát messzenyúló társadalmi igényei és követelései vannak. És emellett azt is megérezték, hogy az új népiség képviselői olyan talajrétegekből táplálkoznak, melyekbe ők képtelenek gyökeret verni. Ez a legfőbb erejük s ez az erő nem is pótolható és be sem helyettesíthető. Az új népiség eszméje eleinte méltatlan gúny és vád céltáblája volt. Egyideig még mindig az egyre jobban kifáradó Ady-nemzedéké volt az „idő" s a fiatal erők is többékevésbbé kénytelenek voltak az ő horizontjába beleilleszkedni. S nem túlzok, irodalomtörténeti szempontból sem, ha azt állítom, hogy a harcot végső eredményében Tamási Áron jelentkezése döntötte el. Még élénken emlékezem, mikor egy straszburgi magyar theológus egy amerikai lapból lemásolta és elküldötte a »Siratnivaló székely«-t, boldog örömmel, mint az igért kisdedet. Annál érdekesebb ez a jelentkezés, mert háborús írás. Egy katona, Birtalan Gáspár, szegény kis emberi tudatába tipor be a háború, fejsebbel, kegyetlenül : „Szeme mint vészbejutott csillag, isteni erejében megszépülve tágranyílt, a feje egybesűrített ezer mozdulattal megrándult, majd visszakoppant a földre s vére két fülén újra kibuggyant". Ez a „háború", a „háborús emberarc" egy kép vészes tömörségébe sűrítve. De a legázolt, összetiport emberi tudat nem veszít el valamit : tizenkét szál ibolyát, amelyet sebesülése előtt a két front között szedett, mint a „másik" élet, „másik" világ üzenetét. S átviszi a halálon, mint a különb világ jegyét. Nincs ebben a novellában semmi a XIX. század második felének „népiességéből". A századforduló s a XX. századelő népszemléletének a nyomait is hiába keressük. Még Móricz Zsigmond sem tudott teljesen megszabadulni a Mikszáth-