Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Novella és essay - Erdős Renée: Winnyfred

188 — És figyelmeztetem magát, kedves mére Winnyfred így maga soha egy lelket sem fog meghódítani a mi Urunk számára. Mert a maga féktelen lénye mindig felülkerekedik magában és elront mindent. Majd ha eléri azt a tökéletes alázatot, amit a mi Urunk oly régen vár magától, akkor máskép fog beszélni a világ gyermekeivel. Mert maga, Winnyfred anya, nem gondol arra, hogy Isten szándékán mi mégsem láthatunk keresztül ! És ha ő valakinek a szenvedést szánta, akkor nekünk meg kell hagynunk, hogy keresse az ő szenvedését és nem szabad útjába állnunk 1 Mindig arra gondoljon, leányom, hogy nem vagyunk csalhatatlanok és ha egy lélek a maga útján akar járni, nem tudhatjuk, hogy nem az isteni szándék-e, ami ezt a lelket vezeti. Vannak, akik a szenvedéseken keresztül jobban szolgálják Istent, mint a békén és megigazuláson keresztül. Nagy elbizakodottság és vakmerőség kell ahhoz, hogy azt higyjiik : csak a lemondás és a béke az, ami Istenhez vezet. Maga ezt mindig elfelejti... Több alázatot kérek, mére Winnyfred, több alázatot... Lassan elhúzódtam a balusztrádtól, hogy ne halljam a többit. A hold ott állt a fejem fölött a csillagok táborával. Alattam susogtak a kertek. Távolabb a tenger ezüstösen fénylett és olyan volt, mint egy szelíd tó. Immár egyedül voltam a nagy kastélyban. Egyedül a nyárral, a tengerrel és azzal a szomjúsággal, ami bennem égett. És eszembe jutott, hogy már csak két hónap. — Két hónap és akkor megint Rómában leszek — az én Rómámban. — És hogy akkor történni kell valaminek velem. — És csak néztem fölfelé a csillagokba és azok titokzatosan néztek reám vissza...