Szlovenszkói magyar írók antológiája 1-4. kötet (Nyitra, Híd, 1936-1937)

Vers és műfordítás - Szenes Erzsi

171 Od JMUkÓh lélek, lelkem nem vagy többé vakító világosság 1 Ezelőtt sohasem borított el tartóban a kétségbeesés, csak annyira, mint a nap arany arcát az égen átúszó fellegek. Bukdácsoló fény lettél, amelyet egy árvíztől elöntött városban magosra tart az egyetlen megmaradt élő. Ápolnálak, ajnároználak mint a kertész virágait felkerekedett vihar, veszedelmek, elemi csapások közepett. De fogytán van erőm, nem bírlak tartani már, kihullsz elerőtlenedett kezemből, határaidat súrolják már a téboly fekete szárnyai, összeszedem utolszor maradék erőmet, s míg utolsót lobban a kihunyó öntudat, teljes szívvel kiáltozom, hívom a kegyes halált hogy kioltson, mielőtt a téboly lecsapna rád.