Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Mese a szomorú repülőgépről - Földes Sándor: Petróleum

Aztán bizalmasan: — Most nyársra húzzuk őket! A szőke fiatalember egy térkép fölé hajlik. Szeme sokáig áll egy barnás folton. — A petróleum földje — gondolja. — De miért tartunk mi ott csapatokat és hivatalnokokat? Egyáltalán... mit keresünk mi ott — a mások földjén? Valaki felel. Talán az egyenruhája. Talán az úgynevezett „előkelő nevelése". Talán a falon az államfő képe. — Utakat építünk! A ruhán belül a hang: — Igen, fekete és fehér hullákkal. — Kultúrát terjesztünk! — Alkohollal és vérbajjal? Szuronnyal és bilincsekkel? — Nem akarják a kultúrát. Kénytelenek vagyunk erőszakhoz nyúlni. — De ki bízott meg minket? — Micsoda kérdés?! Mi — a kultűrnemzetek százados vezetője. — Tönkretesszük, kiszipolyozzuk őket. — Az anyaország vagyonát gyarapítjuk. — Igen, az Olajtrösztét. — Dicsőség! Dicsőség! Dicsőség! — Átok! Átok! Átok! Hajnal felé jár az idő, mikor a szőke fiatalember néhány akta másolatát gondosan a zsebébe rejti. És abban a pillanatban indul el Péter háza felé, amikor az éppen kimondja: — Ezt a háborút el kell veszítenünk, hogy megnyerhessük a nagyobbat! Fekete hír vágtat a városban, a tereken örvényben táncol, felkarmolja a kövezetet, és mindenütt a véres arcokat látják. Az újságok némák. A gyilkos újdonság arcokra írja betűit. A jajgatók számokkal ütik egymást. Háromezer! ... Ötezer!... Tízezer! ... Hullák! Hullák! Hullák! 394