Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

A költő anyja - Jarnó József: A száműzött

Á kamarai adminisztrátor komoran állt meg az asztala mellett, melyen még ott volt a párbajra hívó, kemény hangú levél. A jobbágyivadék Batsányi János levele. — Igen, ha valaki a helytartótanácsnak jelentené... „Ti is, kiknek vérét a Természet kéri..„Hóhéri..„Hóhéri..." A nagy, egészséges fogak dühösen csikordultak meg a szájában. — Akkor talán mégse használnak majd sokat a nagyúri pártfogók! Ipamuram s a többi! Levágta magát az asztal melletti székre, hogy a derék tölgyfa alkotmány belereccsent. Megmarkolta az egyik odakészített tollat, és kardforgató vonásokkal kezdett írni valamit. A rácsos ablak mögül soványodott képű fiatalember sóvárgott a szép tiroli vidék felé. Kifelé nézett, a lágy színekben zöldellő réteken keresztül, az egekkel ölelkező kék hegyekre. Szürke falak és erősen vasalt tölgyfa ajtó vigyáztak rá, hogy a teste ne követhesse az úton a szemét. A kufsteini vár toronybörtönének lakója, a hajdani kassai kancellista, a franciás költő, a forradalmár, úgy nekiszorította magát az ablak sűrű, rozsdás rácsozatának, hogy a durván kovácsolt keresztvasak mélyen beírták magukat az arca húsába. A szeme szomjasan itta a tájat, melyen sohase járt, és melynek mégis minden bokrát ismerte már, így, az ablakon keresztül. Keserves igyekezettel erőltette a füleit: nem hall-e hangokat? A börtön szomszédos cellájában, kétméternyire tőle, nagy messzeségben, mert a kétméternyi távolság kemény terméskövekkel volt kirakva, volt a barátja, Szentjóbi Szabó László. Kétméternyire tőle, de az arcát nem látta hosszú hónapok óta, s a hangját is csak néha hallotta az ablakon át — a porkolábtól tudta, hogy a másik már halódik. S néha, csendes éjszakákon, hallotta, mint sikolt bele .366