Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

A költő anyja - L. Kiss Ibolya: A költő anyja

— Miska! Hallottad, hogy a diákjaim felkerestek tegnap? Ez a szív — s most horpadt mellére mutatott —, a szívem érzékeny ... Tud még örülni is. — Nagyon szeretnek a fiatalok téged — mormolta Fazekas, s úgy érezte, mintha valami keserűt nyelt volna, s ez a kellemetlen fanyar érzés összehúzza a torkát. — Ö, tudom én, hogy a fiatalság szeret. Mindenütt szerettek: Pozsonyban, Patakon s Csurgón is. Hiszen velük nótáztam én, s jártuk együtt az erdőt... De a tanárok? Kiközösítettek... A tanárok, akik nem az élethez, de rendszabályokhoz akarják láncolni a fiatal lelkeket. — Hidd el, ők is megbánták már régen, amit tettek. S nem gondolták, hogy úgy a szívedre veszed azt a megintést. Meglásd, ismét jóra fordul minden. Ha meggyógyulsz, még igazgató lehetsz a kollégiumban. Hiszen rád már felfigyelt a nemzet! A költő legyintett. Aztán, hogy az anyja meg ne hallja, odasúgta Fazekas Mihálynak: — Nem fogok én már tanítani többet. Soha. Tudod, mit jelent az a szó: soha? „Már nyugtom éjjel sem találom, mert ott is ébren tart az álom." Kifáradt a beszédben, a szemei lecsukódtak. Az anya most az ágy szélére ült, s kidolgozott, kérges tenyerű kezébe fogta fia finom kék eres kezét. S a szemek, melyekre már vak kárpitot kezdett szőni a közelgő halál, most még egyszer felnyíltak, s rátapadtak szülője szomorú arcára. — Anyám! Egyetlenem! Ha majd erős leszek, csupán szerelmet és bort fogok dalolni. Akart még valamit suttogni, de egy szörnyű, fullasztó köhögés elnyelte a szavát. Fazekas lehajolt, megcsókolta némán barátja izzadságverte homlokát, meghajolt az özvegy előtt, s halk léptekkel elhagyta a szobát. A ház előtt kicsiny csoport várt rá. Diákok és néhány idős tanár. Levett kalappal álldogáltak a szállingózó hóban, s szemükkel kérdőleg kutatták a kilépő arcát. Lúdas Matyi írója ám nem szólt. Csak legyintett egyet jobbjával, és .360