Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Tamás Mihály: Szüreti bál

— Ö, dehogy kérem, ez nagyváros, itt egészen jól fogja a kisasszony érezni magát. Eliz nevetett, és megrántotta a Béluska karját. — Nézze, ne mondja nekem, hogy kisasszony, mondja egyszerűen, hogy Eliz ... magát hogy hívják? — Béla... de a szüleim Béluskának hívnak. — Nahát, Béluska, maga nekem ezentúl jó barátom lesz, és esténként majd megmutatja nekem, ki a pénzes pasi a vendégek között... mármint, hogy melyikkel érdemes komolyan foglalkozni. Béluska hátán újra hideg futott végig, de ez most nem a jótól volt. — Mi... minek azt magának tudni? Eliz hangosan felnevetett, és a társa után kiáltott. — Maca!... Várj csak!... Ezt hallgasd meg. És ketten nevettek Béluskán, aki aztán, más híján, velük nevetett. Maca tele tenyérrel vágott a hátába. — Várj csak, kisapám, majd kinevelünk mi tégedet. Körüljárták a piacteret, elhagyatott volt már ilyenkor a város, alig találkoztak ismerőssel. Vissza se fordult utánuk senki, csak Kárász, az öreg ács. Az is csak éppen visszafordult, és ennyit mondott. — Ne te ne .. . Béluska ... Azzal ment is tovább. Délelőtt, másnap, nem volt még vendég, ilyenkor mostanában nem is szokott lenni, Béluska a sótartókat rendezgette az asztalokon, amikor Eliz belibbent hozzá. — Jó reggelt, Béluska. Béluska megfordult, és egyszeribe vörösbe borult a szeme fehérje, mert Elízen csak egy vékony fürdőtrikó volt, a lábán selyemharisnya és ócska tánccipő. — Megérkezett már a zongorista? Béluska hebegett. — Még... még a zongora sincs itt... most ment apuka Svarcékhoz, hogy elszállítsa. A lány vidáman penderült meg maga körül. — Sebaj... jöjjön, maga fütyülni fog a tánchoz... tudja, próbálnom kell estére. .338