Szlovenszkói vásár – Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1918-1938

Rögeszme - Szenes Piroska: Nyárelő

— Ne válasszunk magunknak csillagot? — kérdezi Ferke. Erre énnekem rémesen nevetnem kell: — Hahaha, hiszen ez egy vers, csacsi Ferke, ez Petőfii — Mit bánom én! — bosszankodott ő. — És ha vers is? ... Ha én mondom, hát igaz. — No jó — de erre én már ugrottam fel, mint aki levegőt kapott, Ferkó alig győzött utánam pattanni. — Keressük meg gyorsan a szüléket, mert különben baj lesz! — biztatom. De ő azt mondja könnyelműen. — Bánnak is azok! Örülnek, hogy egyedül vannak. Nékem ez akkor nagyon rosszul esett. Egyszerre a mamám jutott az eszembe. És harag fogott el Karsai néni, de talán még Ferke ellen is. Apu, apu! — szólongattam félhangosan, és hogy semmi felelet nem jött, nyugtalan is lettem. A szívem összevissza vert. — Ugyan már! — szólt rám idegesen Ferkó. — Csak nem fog kiabálni rájuk? Akkor én a présház fehérre meszelt oldalánál mintha megmozdulni láttam volna valamit. Arra mentem lassan, de igazán úgy reszkettem; hanem aztán már megint nem mozdult semmi. Apu! — de csak a tücskök cirpeltek a sötétben. Mégis odamentem a présházhoz, majdnem ráléptem Karsai nénire. Ö akkor felugrott és haragosan sikítani kezdett: — Jesszusom, mit rémítgetik az embert minden marhaságért?! Unom már ezeket a tragikus pózokat! — és azzal szinte sírva elrohant. Mi meg apuval csak álltunk a sötétben. De tán ha világos van, akkor sem néztünk volna egymásra. Aztán apu: — Baba, ez csak tréfa volt, ezt maga is tudja, ugye? De én nem feleltem. — Maga már nagylány, remélem, nem fogja a mamáját izgatni ilyesmivel — mondja rekedten. Erre én haragomban sírva fakadtam. 17 Szlovenszkói vásár 257